Az életéhség áldozatai és kárvallottjai.
március 7th, 2008
Az életéhség áldozatai Az éhség az élet természetes velejárója, amit az étkezés megszüntet, s az ember életenergiához jut feladatai végzéséhez. Ettől különbözik az életéhség, amely oly hatalmas lehet, hogy eluralkodik az emberen, s „túltápláláshoz” vezet. Mindeközben tudjuk, hogy az eszmény nem az élet „jóllakottsága”, mindennel „telítettsége”. Ebben az esetben az éhség már nem az életet szolgálja. A szerzés öncélúvá válik; a siker nem csillapítja a vágyat; a világ ajánlatai, ígéretei térdre kényszerítő bálványként eluralkodnak rajtunk.Nagy a kísértés, hogy elégnek tűnik az, amit magunk teremtünk elő, és azt az élet „kenyerének” tartjuk… hogy beérjük saját alkotásainkkal… hogy Isten szeretetét megtartsuk magunknak, és saját hasznunkra fordítsuk. Minden kell! Ez pedig elűzi az életkedvet, örömöt, mert mindig más, mindig több kell.
Aki csak a „kenyérről” gondoskodik, rövid lejáratú kielégülésre rendezkedik be, és mindig újra megéhezik. Akinek elegendőek saját művei, az mintha nem tudná, hogy a legtöbb is kevés, a legjobb sem elég, mert az ember több és nagyobb annál, minthogy Istennél kevesebbel beérje. Aki Isten szeretetajánlatát a maga részére használati jogra fordítja, az elpusztítja a szeretetet, mert Istent „hézagpótlónak” használja, hite pedig egyéni számítás lesz, amiből hasznossági igények következnek. A helytelen értékrend mindent visszájára fordít, egyre növekvő éhséget kelt, hogy mindent megszerezzen, felhasználjon, minden és mindenki fölött úrrá legyen. Nyerjük vissza életkedvünket, ami kegyelmi ajándék, és ami csak úgy lehetséges, hogy kiegyezünk az éhséggel. Időt adunk másra is. Például az élet szépségének felfedezésére, befogadására, hogy megtanuljuk, miért érdemes fáradni, mire érdemes törekedni. Különben az ember könnyen válik az irgalmatlan megkülönböztetés áldozatává: mi hasznos nekem és mi nem?Értékeljük az életet magát, s adjunk hálát mindenért a Teremtőnek, ahelyett, hogy állandóan azzal foglalkoznánk, hogy mi jó, s mi rossz nekem?
Az életéhség kárvallottjai Az életéhség áldozataivá váltunk. Kárvallottjai pedig a szegények. Fájdalom, de ahelyett, hogy a visszaszerzett fizikai erő, a megszerzett hatalom, az elért siker, a jóléti anyagi helyzet elégedettséget teremtene, ismételten arra ösztökél, hogy mindezek növelése érdekében másokat figyelmen kívül hagyjunk s elnyomjunk. Nevén nevezve: ez a bűn. Visszaélünk a lehetőségeinkkel és kielégíthetetlen éhségünk rabjaivá válunk, elmulasztjuk az élet szolgálatát, amit a kicsinyek, a szegények joggal várnak tőlünk. A Biblia mindezt a bűnbeesés történetével szemlélteti, ami – előre nem láthatóan – a történelem folyamán mindig ismétlődik. A Biblia azt sem hallgatja el, hogy Isten változatlanul az élet oldalán áll, és kárhoztatja azokat, akik pusztítják az életet. Különösen azokkal áll szemben, akik „falánkságukkal” a szegények életét veszélyeztetik. Az életet szerető Isten „haragszik” és gyengéd. Nincs kétségünk afelől, kikre haragszik és kik iránt viseltetik gyengéd szeretettel. A Paradicsom utáni időben mindazok, akik Vele együtt szeretik az életet, szenvednek attól a rendetlenségtől, ami a világban van, amely lehetővé teszi, hogy a „farkasétvágyúak” a nélkülözők kihasználásából éljenek. Ennek leküzdése hatalmas kihívás a számunkra. Az emberek látván a kilátástalan helyzetet, inkább elfordulnak, s nem ártják bele magukat a dologba. Mi ezt nem tehetjük meg. Isten szövetségeseként felvesszük a harcot, vállaljuk a küzdelmet.
Panaszkodnak az emberek. Mintha elvesztették volna életkedvüket. Nem csodálkozom ezen, mert az életkedv kegyelem, amit nem lehet begyakorolni, de ajtót nyitni a kegyelemnek kötelező.