Rácz Sándortól, a szabadságra ítélt rabtól búcsúzunk.

június 1st, 2013

Meghívás a gyászmisére.

Búcsúzik a magyar nemzet, hős, bátor fiától, aki 1956-ban a Beszkart székházban tartott nagygyűlésen, géppisztolyos katonák jelenlétében lépett elő. Fellépése és elmondott beszéde a Nagy- budapesti Munkás Tanács elnöki székébe emelte.
1958. március 17-én, 25. születésnapján életfogytiglan tartó börtönre ítélték. Hét év múlva szabadult, s szabadságra ítélt rabként élt halála bekövetkeztéig.

Halála előtt két nappal látogattam meg a kórházban. Testében már ott lakott a halál – tengernyi fájdalommal jelentkezett – , de a tekintetében nem. Életében nem alkudott meg soha, így a halállal sem alkudozott. S mert jó az Isten, és kegyes, álmában fogta kézen és vezette ki ebből a világból.

Az 1956-os magyar forradalomban nem egy ideológia győzött – nem is volt ideológiája – de volt ideológiai hatása. Szétrombolt egy hamis szabadságeszmét.
Az 56-os hősök sok mindenen „átláttak”, és látványosan – jelzés értékűen – eltávolították azt, amiben távlatos gondolkodásuk akadályát látták, s megszületett a lukas zászló. Ez napjainkig egy ideológia halálának a szimbóluma.

Rácz Sándor a lukas zászló igézetében, a börtönrabság utáni megaláztatásaiban is szabad ember maradt. Rácz Sándor távlatos gondolkodásában egész életét a nemzet szolgálatára rendelte. Hiszem, hogy az Úristen kedvét leli az ilyen emberben.
Ha figyelünk rá, talán könnyebben találjuk meg a befelé, és a fölfelé vezető utat mi is.

Rácz Sándor koporsójánál mögöttünk a külvilág zaja. Ebben a csendben világosan kirajzolódnak elkent, vagy elkenődött feladataink. Most nem szabad nagyságunk méricskélésével bajlódni. Vállalni kell felelősségünket, amit az idő kisarkít, és ellentmondásainkat, amit az idő elénk tár.
Most befelé és fölfelé figyelünk.

Búcsúszavak a gyászmise keretében.

Tisztelt emlékező, gyászoló közösség.

A tengerbe vissza-visszatérő vizek belehalnak a tengerbe. Valójában nem szűnnek meg, csak hazatalálnak.
E paradoxon megvilágítja a halál képét. A fizikai halál a test agóniája. A halál valójában a lélek birodalma. Mindannyiszor meghalunk, amikor valóban élünk. Amikor belehalunk egy fölismerés, egy igazság, egy öröm, egy bánat átélésébe. Ilyenkor megfeledkezünk önmagunkról, és megsokszorozva visszakapjuk magunkat.

Kányádi Sándor kétsorosa szerint:
„ A szó teremtette meg a világot,
s ha elhallgat, beomlik a világ.”

Beomlott a világ. Rácz Sándor meghalt.
Tegnap még hallottuk a hangját, most csend van. Tegnap még láttuk az arcát, most egymás arcát fürkésszük, most emlékek után kutatunk szívünkben.
Elment, ám felejthetetlen!

A bölcsektől azt tanultam, hogy élni úgy kell, mintha minden cselekedetünk az utolsó lenne az életben. Végzetesen kell élni, mert minden pillanat az utolsó is. Figyelmesen kell élni, figyelni a világra, önmagunkra, az emberek szándékaira és a Mindenséghez való kapcsolatainkra.
Ez az egyetlen emberhez méltó magatartás! Többet Isten sem kíván tőlünk.

A középkori emberektől azt tanultam, hogy az ember minden napja születésnap (dies natalis), de a halála napja (dies mortis) is születésnap, égi születésnap. Ezért, erre egész élete folyamán készült.

E felől az igazság felől tájékozódik a nagy magyar drámaíró, Németh László, amikor leírja a következő mondatot: az ember élete folytonos haláltusa. Alighanem az élet lényegét ragadja meg, mégis visszarettenünk e megfogalmazástól, mert az életet és halált, egymást kioltó ellentétnek fogjuk fel. Németh László az életet és halált egységben látja. A halált az élet folytatásának. Az azonban tény, hogy a halálon azt értjük, ami: az ember visszavonhatatlan végórája, ajtócsukódás, ami elzár minden édes lármától, a föld színétől, minden kedves arctól. A halál realitás és egyben titok. Menekülünk előle, pedig tudjuk, hogy elkerülhetetlen. Életünk végső pillanata, de célja is. Egyetlen sötét villanás, amelyre teljes erőből készülni kell. Telített némasága az egész életet lobogásra készteti. S az ember, mivel készül a halálára, addig, amíg él, létének minden színét kilobbantva, fölfokozva él. Olyan hát ez az élethossziglan tartó haláltusa, hogy értékekben bővelkedő, gazdag élet támad belőle.

Rácz Sándor életének gazdagságát a szolgálat gyarapította. Az, ahogy emberek ügye felé fordult. Ez általánosan hangzik, de ez az egyetlen igazság, amelyet minden következményével megismertem.
Ember módra élni, vagyis úgy, hogy minden cselekedetünket, szavunkat egyetlen szándék vezérli: nem ártani az embereknek, feltűnés és hiú szerep nélkül segíteni mindenkinek. Néha csak azzal, hogy nem hallgatjuk el az egyszerű igazságokat. Néha csak azzal, hogy nem mondjuk tovább, amit mások hazudnak. Néha csak azzal, hogy nem mondunk igent, amikor mindenki kiabál: igen, igen!
A halálos ágyon csak akkor pihenhetünk meg nyugodtan, ha mindennap öntudattal szolgáltuk az igazságot. Ennyi az élet értéke!

A keresztény hagyomány a halált átkelésnek tekinti. A keresztény irodalom az anasztázisz szóval fejezi ki: Eljutni abba a dimenzióba, amit Szent János evangélista örök életnek nevez. Ez egy olyan bensőséges világ, amelyet már nem határoznak meg a tér-idő törvényei. A szenvedéstől való megszabadulást, kiszabadulást az okok és okozatok láncolatából.
Jézus azt ajánlja az élet értelmét kereső embernek, hogy már most menjen át a halálból az életbe. Ha meghalunk önző önmagunknak, akkor már most odaadjuk azt, ami a jövőnk szempontjából értéktelen, és a halál már nem vehet el tőlünk semmit.

Kedves Gyászoló testvérek! Most kénytelenek vagyunk örök igazságok nekünk juttatott üzentével barátkozni. Az egyiket, Máté evangélista fogalmazta meg: „Igen, Atyám, így tetszett ez Neked. Nem úgy, ahogy én akarom, hanem ahogy Te.”
Ez az ige Jézus esetében is a keserű pohár kiürítése. Igen, mi tele vagyunk szárnyaló gondolatokkal, ragyogó álmokkal, s jön az álmok helyett a végzet.
Most is minden másképpen lett, mint ahogy Sándor szerette volna. Alászállt a halál árnyékának völgyébe, mikor az élet betetőzését szerette volna élvezni. Itt hagyott hitvest, Anikót, akivel még annyi gondolatot kellett volna kicserélni. Itt hagyott gyermekeket, Anikót, Sándort, annak feleségét Ágnest, unokákat: Virágot, Rékát, Regőt, akikért még oly sokat kellett volna tenni.
Ki ismeri Isten titokzatos útjait? Ki tudja, miképpen érvényesül most is, ebben a történésben is az Isten akarata, amely mindig hatalmas és győzedelmes?

Mi most mindannyian kapunk egy atyai üzenetet az Istentől, aki egyedül tudja, mi lakik az ember szívében.
Mit mond? Sándor, én ismerem, egyedül én ismerem sóhajtásaidat, én írtam fel könnyeidet, én tudom, mit vétettél és mulasztottál. Én megmértem szívedben a keserűséget, és láttam a széttört álmok cserepeit, és tudom, azt a tusát, amit minden emberi szívben megvív a régi ember az új emberrel. Sándor, én ismerem cselekedeteidet…mindig szerettelek. Tudom, hogy érted is szólt Krisztus, aki győzött a halálon.

Kedves Sándor! Itt vagyunk mindannyian. Mindenki, aki szeretett és tisztelt.
Kedves Sándor! Elengedünk. Mindazt viszed magaddal, ami Isten előtt is számít. Viszed a legtöbbet, amit adtál, az elajándékozott időt, az emberek és jó ügyek szolgálatában.
Tolsztoj figyelmeztet bennünket: Istennél csak azzal fizethetünk, amit odaadtunk. Irigylésre méltó gazdagság, amivel Isten elé érkeztél. Béke Veled!

2013. Húsvéti üzenet A szíven szúrt világ feltámadásra vár.

március 16th, 2013

<

A szíven szúrt világ feltámadásra vár.

A szíven szúrt világ nyílt sebe Európa, amelyet – mint mondják – kizárólag a felvilágosult kultúra határoz meg, ami azt is jelenti, hogy Istennek semmi köze a közélethez és az állam alapjaihoz.

Európa szakító próbája ez, és felveti minden európai felelősségét, amivel az emberiségnek tartozik. Kérdés még, hogy az emberiség vallási és erkölcsi hagyományaival szembenálló, önmagát tökéletesnek tekintő felvilágosult kultúra önmagában elegendő-e, mindenki számára?

Másrészt, amikor nagy problémáinkat felsorolja – a föld javainak egyenlőtlen elosztása, a növekvő szegénység, a föld erőforrásainak kizsákmányolása, az éhség, az egész világot fenyegető betegségek, a kultúrák összeütközése – számol ugyan lehetőségeink növekedésével, de megoldhatók-e ezek, miközben az erkölcsöt a magánélet területére száműzi? Nekünk pedig éppen közerkölcsre lenne szükségünk, amely választ tud adni a mindnyájunkra nehezedő fenyegetésekre.

Soha nem volt még ennyi tartás nélküli, kereső ember, elromlott kapcsolat, veszélyeztetett gyermek, nyomorúságában és jólétében magára maradt ember, s félelemmel néznek a jövőbe.

A legtöbb emberben él valami átlagideológia, ami arra irányul, hogy egy meghatározott életszínvonalat el kell érni; hogy kívánságai és lehetőségei szerint az embernek meg kell valósítania önmagát. Ez az átlagideológia ránk telepszik, a lényeges dolgoktól elszigetel, s hiányérzetet támaszt.

Ezért van szükségünk bátorságra, hogy szembeszegüljünk azzal, amit az emberek ma „normálisnak” tartanak, s újra felfedezni a hitet a maga egyszerűségében. Ez a Krisztussal, az emberré lett Istennel való találkozásban történhet meg.

Ha, a mi Urunk a kereszten végezte, akkor meg kell barátkozni a gondolattal, hogy Isten titokzatos úton vezet bennünket. A kereszt félelmetes szimbólum, de nem állhatunk meg az elborzadásnál, mert a keresztről nem egy kiábrándult, kétségbeesett ember néz ránk. Erről a keresztről a jóság néz ránk. Isten, aki kezünkbe adta magát, s velünk együtt viseli a történelem minden szörnyűségét. E kereszt a megbocsátás jele, amely a történelem mélypontjain is reményt fakaszt. A halál burka alatt itt érik a legvakítóbb fény, Isten és ember közös hajnala.

A kicsiség teológiája a kereszténység egyik alapfogalma. Hitünk arról szól, hogy Isten különös nagysága épp a gyöngeségben mutatkozik meg. Ő tudatosan Názáret és a Golgota gyöngeségében nyilatkozott meg. Hitünk arról szól, hogy a történelem tartóereje a szerető emberekben van. Ez az erő, hatalmi kategóriákkal nem mérhető, de a legkisebb szeretet erő is nagyobb annál az erőnél, amely csak rombolni tud.

Mint máltai szolgálattevő, s mint irgalmasrendi szerzetes, ismerem ezt az igazságot.

Van e nagyobb lehetősége a szegénynek, a hajléktalannak a máltaiak ajándékánál, akik megszólítják, felkarolják, gondozzák, vagyis befogadják?

Van e nagyobb lehetősége a szegénynek, a betegnek az irgalmasok ajándékánál, akik Istenes Szent János példájára irgalmas szeretettel szolgálnak. Szeretettel, amely kiszolgáltatja magát, irgalommal, amely védettséget is garantál?

Elemzők úgy vélik, hogy az értékválsággal küszködő Európának új figyelmeztető jel, az argentin bíboros megválasztása, aki a szegényekért mindig síkra szállt, aki meghirdette az emberekért tenni akaró egyház idejét.

Szentatyánk, Ferenc pápa a bíborosoknak mondott beszédében azt hangsúlyozta, hogy „a világban fel kell támasztani a keresztény lét örömét”. A halál-magból nőtt élet öröme ez, amely együtt tud létezni egy nehéz léttel, és ezt a létet is élhetővé teszi.

Buda, 2013. Húsvétján

P. Kozma Imre OH

prior

Karácsony Európában

december 14th, 2012

Megfontuk az ádventi koszorúinkat, vásároljuk a fenyőfákat, mert otthonainkban karácsonyfák állítására készülünk.

Európa pedig – Szent Benedek, Szent Cirill és Metód Európája, az Uniót megálmodó atyák:
R. Schuman, A. de Gasperi, K. Adenauer Európája – Betlehem Szülötte nélküli karácsonyra készül.

A titokzatos betlehemi istálló, a mennyei fényben nyájukat legeltető pásztorok nem illenek szellemi tájképünkbe. A szent éj varázsa felszakadozott. Az elbeszélések, amelyek arról szólnak, hogy azon az éjszakán csodálatos módon minden megváltozott, nem hatnak meg bennünket.

Miért tagadják milliós tömegek az Istent? Talán meggyőződtek róla, hogy nincsen? Miért hagyják el milliók a vallásukat? Talán rájöttek, hogy tévedtek? Dehogy, egyszerűen áldozatai lettek a propagandának.

Az ember, aki Istentől elidegenedett, önmagától és embertársaitól is elidegenedik, és saját világának rabjává lesz.

Egykor a keresztény hit vezette ki Európát a barbárságból.

A felelős, elkötelezett vezetők felismerték és vallják, hogy ma is ez a hit fogja kivezetni az újabb barbárságból.

Európa jövője karácsonykor felveti a kérdést: Megszületik-e nekünk újra a Gyermek, akiben az Isten harmat-lábakon közeledik hozzánk, Aki a megfogant magzat észrevehetetlenségében lépett a világba. Aki program helyett azt mondta, szeressétek egymást. Rangosztás helyett azt, hogy aki első akar lenni, mindenki szolgája legyen. Szellemi viadal helyett, hogy irgalmat akarok, nem áldozatot.

Európa jövője karácsonykor felveti a kérdést: Megszületnek-e Európa fiai és leányai, akikben megáldatik Európa földje. Ez a föld azoké lesz, akik benépesítik.

Jövőnk a gyermekeik ágyacskái fölé hajló fiatal szülők kezében van, akiknek elszántsága s öröme fényt, biztonságot, és kiszámítható jövőt ígér Európának.

A társadalom egészének pedig az a dolga, hogy kitüntető figyelmével és támogatásával visszaadja a becsületét a családnak, amely az isteni terv szerint a társadalom legfőbb iskolája, ahol kialakulnak a legalapvetőbb viselkedési és viszonyulási formák, s ahol előkészülünk társadalmi feladataink megértésére és teljesítésére.

Karácsony megtanít arra, hogy Istennek egyszerű „módszerei” vannak, hogy sikerre vigye ügyét. Bölcsőt faragtat, nem emlékművet. Pásztorokat mozgósít, nem hadsereget. Szelíd tudósokat indít útnak, nem agresszív sajtóirodákat. S a döntő, hogy a szeretet műveli mindezt.

Nekünk sincs nagyobb esélyünk a világ meggyőzésére, mint egy síró gyermeknek. Mi lenne, ha embertársainkat előbb közelítenénk meg szeretettel, mintsem érveink, igazságaink, érdemeink, erőink és hatalmunk fölényével? Igaz, szokatlan lenne ez a „fellépés”.

De Isten, hogyan kezdte?

Budapest, 2012 Karácsonyán

P. Kozma Imre OH

prior

< ![endif]–>

Húsvéti üzenet 2012

április 5th, 2012

Beérnek az elvetett magok

Jézus élete az Isten szeretetének drámai megjelenítője. Szenvedésével és halálával jutott el a szeretet felülmúlhatatlan csúcspontjára. Ő a földbe vetett búzaszem. Meghalt mindenkiért, feltámadt mindenkiért, ezért Ő a világ üdvözítője.

Jézus az emberi élet lényegére utal, amikor így tanít: „Ha a búzaszem el nem hal, egymaga marad, de, ha elhal, sok termést hoz.” Ez nem az Istentől ajándékba kapott élet szépségeinek, örömeinek semmibevétele, hanem inkább olyan életszemléletre akar elvezetni, ami túlmutat az „én” örömein.
Szent Ferenc télvíz idején silány öltözetben, fázva, dideregve ment az úton. Valaki gúnyolódva kérdezte: „Nem adnál egy csöpp verejtéket, jól megfizetném?” Ferenc így válaszolt: „Nem adhatok, mert el van adva az utolsó cseppig.”

A belénk rögzült szokások, szabályok, és a „józan logika” mást kínálnak. Állandóan keressük életünk új lehetőségeit, s az életminőség jobbításáért fáradozunk. A Biblia azt ajánlja, hogy jobban figyeljünk Krisztusra, s megszabadulunk a dolgok varázsától, amelyekhez oly makacsul ragaszkodunk. Ne feledjük, csak az nem lesz az elmúlás martaléka, amivel jót tettünk, amit jóra fordítottunk. Minden egyéb, az összes többi, kimorzsolódik ujjaink között.

Az emberek mindig tudatában voltak annak, hogy az igazságtalanság, csalás és erőszak jelen vannak a világban. Sokan abban bíztak, hogy a fejlődés elhozza a megoldást. Azt hitték, ha a civilizáció halad, az emberiség is halad. Nem, az ember mindig ugyanaz marad. A semmirekellő tiszteletben áll, a becsületest meg kiszorítják. Az egyik agyondolgozza magát, mégsem jut egyről kettőre, a másik furfanggal és összeköttetésekkel érvényesül… és a társadalmi kérdések is megoldásra várnak.

Sajnos, a gonoszság oly hatalmasnak tűnhet, műve oly jól szervezettnek, hogy az ember elbátortalanodva kérdezi, képes-e szembeszállni vele?
Esetünkben az a legveszélyesebb, hogy a gonoszság elleni küzdelem során bennünk is megjelenhet a gyűlölet. Mintha az igaz ügy, a felháborító igazságtalanság feljogosítana bennünket arra, hogy mi is gyűlöljünk.
Jézus nem gyűlölettel győzte le a Sátánt, az Ő áldozata szeretetből fakadt.

A gonoszság ma is hat, működik és veszélyeztet bennünket. A világ fejedelmét akkor vetik ki, amikor mi a jóval győzzük le a rosszat… amikor felismerjük Jézust felebarátainkban… amikor lelkiismeretesen teljesítjük napi kötelességeinket… amikor éberek vagyunk a felelősségben, és hűségesek a ránk bízottak szolgálatában.

Buda, 2012. Húsvétján

P. Kozma Imre OH
prior
a magyar delegatúra vezetője

« Előző - Következő »