kozmaimre május 23rd, 2008
Szeretettel köszöntöm az Eucharisztiára, hálaadásra összegyűlt iskolatársakat május 24-én, amely nap egy szép Mária-ünnep: Szűz Mária Keresztények Segítsége. Ezen ünnepnek több magyar vonatkozása is van. VII. Pius pápa francia fogságában Szűz Máriához fordult segítségért. Szabadulásának emlékére rendelte el a mai ünnepet. Talán kevesen tudják, hogy 1814-ben a pápát magyar huszárok kísérték az örök városba.Boldog IX. Ince pápa, akinek szobra a budai várban látható, Rómából egy zászlót küldött Budára a következő felirattal: „Budát a Szent Szűz segíti meg.”1686-ban Buda felszabadításáért harcolókat Marco D’Aviano (Avianói Márk) kapucinus szerzetes BVDA négy betűjéből formált mondattal lelkesítette: BEATA VIRGO DABIT AUXILIUM! (Szűz Mária segít)Mária hatékony támogatását a keresztény nép gyakorta megtapasztalta. Mi magyarok Nándorfehérvárott, Budán és sok-sok más alkalommal. Budáról jöttem haza a Szűzanya üzenetével, és azért, hogy együtt felidézzük az áldott örökséget, amit iskolánktól kaptunk, és azért, hogy hitünkben, emberségünkben megerősödve menjünk tovább az úton.
1. Ezen az ünnepen szívünkből szakad ki az ének:
„Gyászba borult egek,
Háborgó tengerek
Csillaga, Mária.
Míg szívünk hajóját
Viharok csapkodják,
Hozzád sír jajszavunk.”
Olyan világban élünk, amely mindent szétszór: Krisztus tanítását, a keresztény erkölcsöket, a tiszta családot. A lényeg, hogy Istennek ne legyen beleszólása életünkbe, ne legyen helye a társadalomban, és ne legyen szerepe a történelemben. Sajnos, mi sem úgy élünk, ahogy Isten akarja, nem úgy cselekszünk, ahogy Isten parancsolja, s nem olyan világot teremtünk, amilyent Isten gondolt el. Ennek következménye erkölcsi környezetszennyezés. Úszunk a közönyben és az önzésben. Gyászba borult az ég, és gyászba borult a lélek. Félünk! Mi lesz velünk, mi lesz a kereszténységgel, mi lesz az egyházzal? Úgy látjuk, azt tapasztaljuk, hogy az Isten ügye mintha nem jól állna, mintha fogyna a hit, mintha ritkulna az istenes élet. Itt, most, ahogy együtt vagyunk, nem ez a tapasztalatunk, de, ha elmegyünk otthonunkba, ha a mindennapok terhét hordozzuk, érezzük, hogy a hitetlenség, az erkölcstelenség, a szenvedélyek uralma (alkohol, kábítószer, a házasság feladása) belopódzik a házunkba, és megüli a lelkünket. Majdnem minden családban probléma, akár az egyik, akár a másik, akár a harmadik. Az Anyaszentegyház is, mintha egy kicsit meginogna, mintha meggyengült volna, mintha vesztett volna erejéből. Fel-fel villan egy-egy esemény alkalmával nagy tömegélménye, de a papságra jelentkezők megfogyatkozása, a templomlátogatások gyérülése, a fiatalok elmaradozása arról árulkodik, hogy elöregedett az Anyaszentegyház. Testvérek! Sajátos egybeesés. Itt vagyunk az Alma Mater lelki forráshelyén Szűz Mária ünnepén, aki a Keresztények Segítsége, a gyászba borult egek, háborgó tengerek Csillaga. Hoztunk felhőt eleget, hoztunk problémát eleget, s azt kérjük, hogy a Szent Szűz mutasson nekünk kiutat.Az ő példája, hite és szeretete, az általa kieszközölt kegyelem megmutatja nekünk, mi a hit és mi a szeretet?
A mi problémánk, hogy a tornyosuló felhők eltakarják előlünk az Istent. Otthon, munkahelyünkön, az utcán látjuk, halljuk az Istent? A rádióban, a televízióban mikor fordul elő az Isten neve, s mikor tisztelettel és imádattal? Mária mit tapasztalt Betlehemben, a meneküléskor, Názáretben, később a keresztúton és a kereszt alatt? Mégis merte azt mondani, hogy a gőgösöket letaszítja trónjukról az Isten, a bűnnek gőgös uralmát megszünteti az Úr, a lelkekre ráülő világ fejedelme már megítéltetett. Ez a hit! Ezt a Szűzanyától tanulhatjuk. És a szeretet? Egy középkori mondás szerint: „Quid est caritas? In mundo raritas!” (Simon Árkád tanár úr talán nem fedd meg, ha magyarul is mondom e latin mondatot) Mi a szeretet? A világban ritkán leled!Bizony ritkán találjuk meg a szeretet, és sok bajunk van a szeretettel. Mert nem úgy akarjuk gyakorolni, ahogy ez a felebarátunknak jó, hanem ahogy nekünk jó. Amit mi jónak látunk, jónak tartunk, okosnak tartunk, azt akarjuk a másikra rákényszeríteni, vele elfogadtatni, ahelyett, hogy ellesnénk, mi tetszik a másiknak, mi a jó, neki hogy lenne jó. Valójában magunkat szeretjük, a magunk elképzeléseit, a magunk elgondolásait, amikor úgy véljük, hogy másokat is szeretünk. Miként volt Máriával? Ember volt, elképzelte, hogyan lesz jó az ő istenszolgálata, istenszeretete. A földre lépő Istengyermek fogadását is megtervezte, és édesanyaként dicsőséges életútját kívánta szolgálni. És így lett? Az Isten így akarta? Nem! Isten úgy akarta, hogy istállóban szülessen, mint a világnak legszegényebb embere, mert levetkőzte istenségét és az embersorsot vállalta. Szűz Mária nem lehetett Jézus kíséretében sem, hogy felragyoghasson az igazság: „mindenki anyám és testvérem, aki hallgatja Isten szavát.” Neki nem volt szabad úgy világra hozni, úgy szolgálni Jézust, ahogy ő szerette volna, de elvállalta elképzelésének feláldozását. Szerette az Istent, szerette az Úr Jézust úgy, ahogy az Isten kívánta. Ez az ő válasza szeretetünk gyógyítására: merjük a másiknak a gondolatát ellesni, mint ahogyan ő felismerte az Isten akaratát, és nem a maga akaratát kereste, erőltette. A hit és a szeretet válságban van. Ettől borul el a lelkünk. Kérjük Máriát, hogy segítsen:
„Süvöltő felhők közt
Nyugodtan tündökölsz,
Tiszta szép Csillagunk.
Segítsd meg népedet,
Háborgó tengerek
Csillaga, Mária!”
2. Hazajöttünk, hogy felidézzük az áldott örökséget.Hazajöttünk, ahol fiatal éveinkben a legnagyobb lehetőséget kaptuk egy jó közösség formájában. (Tanárok neveinek felsorolása…) A jó közösség karaktereket teremt, és hagy kibontakozni, akik aztán a közösségbe visszaáramoltatják energiáikat, s majdan elajándékozzák a világ szolgálatára. Ebben a közösségben elvetették a műveltség magvait, és felkínálták a hit ajándékait. Európai műveltséget kaptunk, amely Jézus Krisztus magvető kötényéből szóródott szét.
A műveltség ismeretek felhalmozása, és ösztönzés arra, hogy látószögeket változtatva figyeljünk az igazságra. Ugyanakkor a hit ajándékában is részeltettünk. Megtudhattuk, hogy az evangélium szegletkő-jellege nemcsak megvilágítja a műveltséget, hanem súlyos csendjével kérdésessé is teszi. Mit ér a műveltség, ha nem ragyogja át az igazság, az Isten, akit csak hitünkkel ragadhatunk meg. Figyelmeztettek is bennünket arra, hogy hiányos a műveltségünk, gyenge a hitünk, ha a kortársi világ értékeire süketek és vakok vagyunk, s ha attól rettegünk, hogy elhúz mellettünk a világ profán műveltségével. Felvetődhet a kérdés: szükség van-e hitünkre a változó világban? Az az igazság, hogy az egyetemes műveltség nem nélkülözheti a hit ismeretét, mert az emberi szellem folyamat, nem pedig méterrel mérhető szakaszok lánca, melyből az egyes láncszemeket, ha akarom, kihagyom, ha akarom, nem. A hit is egyetemes, már csak „űrméreténél” fogva is. Ha a Teremtő „belefér”, hogyne férje belé a teremtett világ és művei? Mielőtt a világ műveihez fogott volna, már volt, s miután abbahagyta művét, még lesz. Lappang itt valami konok félreértés, amely kényelmes, kaján és eléggé tudatlan gőggel elvágja a hitet a műveltségtől. Abban tetszeleg, hogy a hit – ha van? – nincs szüksége a „profán” világ tudására. A világ meg, ha hitetlen, úgy kell neki.
3. Új küldetéstudattal tovább az útonHitünk és tudásunk megköveteli, hogy ismerjük fel küldetésünket napjainkban. Többé nem hihetünk látványos vallási sikerekben. Az újjárendeződés örömét éljük. Aki így él ma, az már nem a győzelmekben hisz, hanem az irgalomban. Nem a tömegbázisban, hanem abban, hogyha már senki sem figyel ránk, Krisztus még mindig szemmel tart minket, és ha már senki sem ügyel Krisztusra, mi még igen. Az „elmerülés” az emberek között pedig nem megfoszt, hanem megajándékoz a másik ember élményével. A keresztény különösből, általános emberi lesz. Levetkőzve katolicizmusunk olykor védelmi, olykor támadó célból növesztett „pikkelyeit”, egy mérték alá esünk mindenkivel. Aki ilyen föltételek között több jót tesz, az a jobb. Aki áldozatosabb, annak nagyobb szeretete van. Aki élesebben lát, az irgalmasabb. Föl kell készülnünk a meglepetésekre: a rejtett ösvényeken új csapatok érkeznek, akiknek a szívében a miénknél nagyobb elszántság élhet. Nem hihetjük, hogy az emberszeretet kizárólagos jogú „térképolvasói” vagyunk. Ha jól figyelünk a világban, arra a következtetésre juthatunk, hogy Krisztus és társaink szegénységéhez képest fölöslegünk van, gazdagságunk terhe nyomaszt, a jóban pedig túl szegények vagyunk mellettük. Látnunk kell, hogy az igazság birtoklásának hite ellustíthat bennünket, mert igazi erőnk a szeretet folytonos kísérleteiben van.
A világ megszólít bennünket: felelnünk kell neki. Hogyan? Nem idejétmúlt, kicsinyítő, kedveskedő, hízelgő zsargonban, mert ezzel csak azt áruljuk el, hogy nem ismerjük. Úgy kell szólnunk hozzá, mint magunkhoz. Hiányaink fölött nem hunyva szemet, a titkot titoknak nevezve, különbségeinket és különbözőségeinket nem elmosva elvtelen bólogatással és simulékonysággal, hanem világosan tudtára adva, hogy az egyetemesség őszinte vágyunk, és hogy a vágyunk teljesítésének még csak az elején vagyunk. Meg kell, hogy tudja tőlünk a világ, hogy ismerjük megosztottságát, súlyos nehézségeit, melyek a miénkkel rokonok. Amikor az örök üdvösségre várakozunk, nem illúziókra várakozunk, számunkra a kérdésnek végtelen fontossága van. A világ baja nem az, hogy laikus etikai törekvései vannak, hanem a világban fölhalmozódó cinizmus, amely mindig alacsony tapasztalatokkal akarja leplezni, hogy nem lát semmit a jövőből, mert csak a mának él. Az eseményeket fölismerni annyi, mint Isten szavát megérteni. Azt, amit az egyház hisz, átél és tanít. Ez az értelmezés megköveteli a szellem megkülönböztetéseit. Szent Pál e képességet a Szentléleknek tulajdonítja. Így mondja:a lelket ki ne oltsátok! Le ne becsüljétek a prófécia ajándékát. Mindent vizsgáljatok meg, s ami jó – nem, ami tetszik – hanem ami jó, azt fogadjátok be, őrizzétek meg. Különösen ma fontos, hogy a keresztények magukhoz szorítsák e nagy ajándékot, amellyel Isten jeleit megkülönböztetik, így ráérezve és megismerve Krisztus feltámadásának történelmi és történelmen túli horizontját, választ adhassunk az emberiség leggyötrőbb kérdéseire. Mély ébredést várok a keresztény lelkiismeretben. Várom, hogy az ember felfedezze létünk szigorú földi mérlegeit, a kontinentális ellentétek felett. Elmúlhatatlanul szükséges az egyéni felelősség drámai növekedése: én élek, én cselekszem, én felelek mindenért. Igaz, még sűrű köd ül a szív felszínén, de a szeretet felfakadásához nem sok kell. Ne feledjük: a szeretet örök kitekintés a labirintusból a szeretet örök kezdeményezés, a szeretet az örök első lépés.
