Felszólalás a Baross Gábor Társaság rendezvényén
december 14th, 2007
A magyarság életében fontos szerepet betöltő egyházak ingó s ingatlan vagyonát, amelyek átvészelték a világháború pusztítását, a háborút követően államosították.
A rendszerváltozáskor felmerült (majd törvényileg biztosított) a tulajdonjog rendezése. Magyarországon csak részlegesen valósult meg, mivel kizárólagosan az épített ingatlanokra szorítkozott.
Ezek tulajdoni rendezése kétféleképpen történt: kártalanítás és visszaszolgáltatás formájában.
Kártalanították az egyházat, amely „leszállított áron” történt, de a közhangulat felkorbácsolásával, mert – mint mondták – ezt is az adófizetők pénze bánja.
Visszaszolgáltatták az ingatlant (úszótelekkel), feltétellel, mely szerint az egyház az épületben folyó tevékenységet (iskola, kórház, szociális intézmény) átvállalja. Ezen épületek állaga szánalmas állapotban volt. Az intézményben folyó szolgáltatást (közfeladat) államilag meghatározott összeg biztosítja, amely ugyanakkor nem tartalmazza sem a karbantartást, sem az elhasználódott eszközök pótlását.
Ma egyházi vagyonról alig beszélhetünk. Ami van, az is inkább anyagi terhet jelent. Ezt azért kell tisztázni, mivel az egyházi vagyon az egyház küldetésének szolgálatában áll.
Míg régen az egyház létező vagyona (tárgyi feltételként) az egyház üdvtörténeti szolgálatát kiterjedt szolgáltatásokkal erősítette és támogatta, addig ma szolgáltatásokat (közfeladatokat) vállal át az egyház, hogy ezáltal a társadalom szélesebb köreiben is megjelenhessen a szolgálat lelkiségével.
Mi az egyház küldetése? Az emberek hitre vezetése, a közösség építése, a közösségi élet szervezése, irányítása, ami egymás lelki terheinek hordozásában és üdvösségre vezetésében jelenik meg.
Tehát az egyház küldetése: szolgálat, ami erkölcsi tőkét biztosít számára. Mai fogalmaink szerint: társadalmi tőkét. Gyönyörűen fejezi ezt ki a magyar nyelv: „tartják egymásban a lelket”. Vagy bibliai szavakkal: „egymás terhét hordozzátok”.
Ma, evilági világunkban, amikor az emberek többsége vallásilag közömbös, amikor szinte nincsenek anyagi javai az egyháznak, akkor ezt az erkölcsi tőkét kell előtérbe állítani.
Tudomásul kell venni azt is, hogy az egyház és állam szétválasztása után a civil állam irányítói nem szándékoznak támogatni sem az egyház szolgálatát, sem az ezt elősegítő anyagi megerősödését az egyháznak.
A fentiek figyelembe vételével külön is fel szeretném hívni a figyelmet a szegények szolgálatára.
Mi a jóléti világ illúziójának áldozatai vagyunk. A csatlakozás előtt az Európai Unió Magyarországra küldött szószólói egyfolytában a jólétben elérkező jövő álomvilágát vetítették elénk. El is hittük nekik.
Magyarország mutatói sem jobbak, mint azok, amik a világban tapasztalhatók.
Az emberiség nyolcvan százaléka szegénységben, s mindössze húsz százaléka él jólétben. Ha ez így van, akkor a világ jövője, de az egyház jövője is, a szegények kezében van. El kell kötelezni magunkat a szegények szolgálatára, nem hagyhatjuk őket magukra.
Az egyház „új” feladata: az emberek (szegények) JÓL-LÉTÉNEK szolgálata.
– Jólét: gondtalan anyagi helyzet.
– Jól-lét: az életminőség foka.
– Életminőség (lelki egészség): testi, szellemi, lelki, közösségi jól-lét.
A szegénység – nem a nyomor – lehet akár kívánatos életforma. Gondoljunk Jézus Krisztusra, aki, amikor emberré lett, a szegények életformáját választotta. Vagy Assisi Szent Ferencre, aki eljegyezte magát a szegénységgel, mint úrnővel.
– Szegény az, aki minden adottságát mozgósítva a mindennapi szükségest képes előteremteni.
– Nyomorog az, aki minden erőfeszítése ellenére sem képes erre.
Ma az egyház tőkéje az a társadalmi szerepvállalás, amely az emberek jól-létét szolgálja, életminőségét javítja.
Javainkat ebből a szemszögből kell nézni.