Nem kell elmenniük, ti adjatok nekik enni!
augusztus 25th, 2008
Jézus, aki azért jött, hogy hirdesse az evangéliumot, és az üdvösségre vezessen minket, földi bajainkat sem nézi tétlenül. Igazolja ezt a kenyérszaporítás csodája, amikor a hozzá sereglő, igazságaira szomjazó tömegnek testi táplálékot is nyújt. Az aggodalmaskodó tanítványok nem várt módon váltak az esemény szereplőivé. Ők csak figyelmeztetni akarták Jézust, hogy bocsássa el a népet, hogy élelmet vásárolhasson magának, mert a környék, ahol tartózkodnak, elhagyatott, s az idő is eljárt. „Nem kell elmenniük, ti adjatok nekik enni!” (Mt 14, 17) – szólt Jézus. Minden krisztushívőnek ez a feladata a világban, amit mi máltaiak fogadalommal megerősítve is vállalunk.
Nem kell elmenniük… Fájdalmas tapasztalat, hogy napjainkban sokan gondolják úgy, hogy a keresztény kultúrkörben, az egyházban nem kapnak választ életük kérdéseire. Sokan ki is lépnek az egyházból, főleg Nyugat-Európa egyes országaiban, ahol egyházi adó fizetésével szükséges igazolni egyháztagságukat, mások egyszerűen elkerülik, vagy távol maradnak, mondván, nincs ott semmi keresnivalójuk. Olyanok is vannak, akik egy sajátos divatot követve ezoteriákban, okkultizmusokban keresik „üdvösségüket”.
Mindenekelőtt azt kellene megvizsgálni, hogy a modern ember ezen magatartása, törekvése talán őszinte, de igaznak mondható–e? Az általános vélemény szerint krízisről van szó. Az emberek nem keresik semminek sem az értelmét. Úgy gondolják, hogy minden sorsszerű. Mindent el kell fogadni úgy, ahogy van, változtatásra úgysincs lehetőség. Sajnálatos, hogy csak az egészség, a társadalmi beágyazottság és a jólét kérdései kerülnek előtérbe. Ez a szemlélet lefokozza az embert, „egydimenziós” lényként kezeli, aki termel és fogyaszt. Tagadja az emberi személy istenképűségét és természetfölötti rendeltetését. Jézus figyelmeztet bennünket: nemcsak kenyérre, hanem lelki táplálékra, Isten Igéjére és az Élet Kenyerére is szüksége van az embernek. A kenyérszaporítás evangéliuma nagy kihívás a számunkra. Kérdés, készek vagyunk-e az élet mindennapi kenyerét, a jézusi igazságokat, amelyek hitet ébreszthetnek, megosztani azokkal, akik a „pusztában vándorolnak”? Nyugtalanító, hogy abból az Európából – amelyet átjárt a kereszténységben fogant szolidaritás, amely kiemel az elkülönülésből, és megóv a szétszakítottságtól – indulnak el, engedve a távol-keleti kultúrák bűvöletének, amelyek mindig éppen ezt a szolidaritást nélkülözték. Vagy csodálják azt az Amerikai Egyesült Államot, amelyet éppen a szétszakadozottság jellemez leginkább.
Ha vállaljuk az igazság szolgálatát, ha kellő fogékonyság van bennünk a problémákkal küszködők iránt, ha van elegendő időnk a bennünket bajaikkal felkeresők számára, ha van érző szívünk, hogy együtt szenvedjünk a szenvedőkkel, akkor az emberek megtalálják helyüket az egyházi közösségekben.
Ti adjatok nekik enni! Az apostolok meghallva Jézus felszólítását, kezükben az öt kenyérkével és a két hallal, gondolhattak-e másra, mint arra, amit ki is mondtak: mi ez ennyinek? Közelebb jutunk az elbeszélés megértéséhez, ha kísérletet teszünk arra, hogy megfogalmazzuk belső élmény-tartalmát. Jézus vette az öt kenyeret és két halat, szemét az égre emelte a mennyei Atyára, áldást mondott, megtörte, és tanítványainak adta. Ebből nyilvánvalóan az eucharisztikus megfogalmazás hallható ki. Máté evangelista, aki a zsidóból lett keresztényeknek írja evangéliumát, ezzel adja meg a kulcsot a történet megértéséhez. Utal a jeruzsálemi egyház gyakorlatára, ahol az eucharisztikus lakomát kenyértörésnek nevezték. Idézzük emlékezetünkbe az Apostolok Cselekedetei leírását a jeruzsálemi hívek életéről: „Állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában és közösségében, a kenyértörésben és az imádságban. A kenyértörést házanként végezték, és örvendezve, tiszta szívvel fogyasztották el eledelüket. Egy szív, egy lélek voltak, és az egész nép szeretetében éltek.” (Ap.Csel. 2.)
A megtört és megosztott kenyér Jézus sajátos „módszere” az emberek megközelítésére. Egyrészt Ő senkit sem zár ki asztalközösségéből, másrészt a megosztott kenyérben Jézushoz közelítünk, és sürgető felhívást kapunk arra, hogy életünket megosszuk másokkal, hogy élhető életük legyen. Amikor másoknak megnyílunk, az életünket is megosztjuk, s ez szó szerint éltető. Nem vehetjük hallatlanba ezen evangéliumi történet szavait, amely történet közösségi életünk sajátos modellje. Ez az üzenet az egyház általunk képviselt szociális tanításában és egyenkénti áldozatvállalásainkban lesz napjaink valósága. Az embereknek biztosítani kell a mindennapi kenyeret, a munkalehetőséget és az igazságos bért. Emberi és igazságos társadalmat kell felépíteni, amely csak demokratikus rendszerben és olyan emberekkel lehetséges, akik – tudatában isteni hivatásuknak – erkölcsi felelősséggel munkálkodnak a közjó előmozdításán, az igazságosabb és testvériesebb társadalom kialakításán, ahol nem egyéni érdekek diktálnak a közügyek intézésében. El kell fogadnunk, hogy a bűnös rendszerek folytonos szapulásán túl, mindenekelőtt nekünk magunknak kell megszabadulnunk az önzéstől, a bűnös hatalomvágytól, mert csak így szüntethetők meg a bűn gonosz struktúrái. Jézus nem „terülj-terülj asztalkám”-at játszott, hanem meggyógyította az emberszíveket, hogy az odaadásra készek legyenek. Ha engedjük, hogy meggyógyítsa szívünket, minket is szolgálatába vehet. A meggyógyult ember önmagát adja, amikor megtöri kenyerét, megosztja javait. Adósai vagyunk Istennek, és önmagunkkal tartozunk egymásnak az üdvösség szolgálatában. Az emberek az üdvösséget keresik, ami több, mint földi szerencse, de a földön kezdődik. Nevezzük így: emberi jól-lét, jó közérzet.