Karizmánk a hospitalitás
október 14th, 2008
1. A világ, amelyben élünk
A történelem Isten és ember közös története, üdvtörténet. Minden azért történik, hogy az ember üdvözöljön. A Kis Katekizmus első kérdése így hangzik: Mi végett vagyunk a világon? A válasz: Azért vagyunk a világon, hogy Istent megismerjük, szeressük, neki szolgáljunk s ezáltal üdvözöljünk, vagyis a mennyországba jussunk.
Ma szekularizált világban élünk. Csak az ember evilági küldetéséről van szó. Az üdvösség, mint az ember célja, nem szerepel sem fogalmainkban, sem a mindennapi gyakorlatainkban. Az ember csak evilági lehetőségeivel van elfoglalva, csak azokkal számol.
A történelem laicizálása megfertőzött bennünket. Úgy tekintjük a történelmet, mint egy jelentéssel bíró folyamatot, amely a földi teljesedés felé halad.
Bele kell nyugodnunk, hogy ez a föld nem a megoldások és kibontakozások hazája. Marx és Engels megengedhette magának azt a naivitást, hogy higgyen a rousseaui „jóemberben”, de mi, az eredeti bűnről való tanításunk mellett, nem.
Hiába a haladás boldog mámora, hiába a civilizáció és a technika összkomfortja, a csapások, betegségek és háborúk magából a létből törnek elő. Ugyanígy a megváltás és a keresztség ellenére a rossz magából az emberből tör ki minduntalan. A jó és a rossz nem elkülönülve él, sem a hitetlen, sem a hívő emberben, sem az egyházon kívül, sem az egyházban. Magában az emberben van együtt mind a kettő. Aki ezt nem szenvedi, az farizeus.
Egyedül a hívő ember él paradoxonok között. Tudja, hogy ahol Isten a legközelebb, ott van legközelebb az ellensége is.
Ez felveti a kérdést, miért vagyunk keresztények? Nyilvánvalóan nem azért, hogy ideológiát adjunk az embereknek, hanem, hogy tanúságot tegyünk előttük Jézus Krisztus mellett. Az egyház sem azért van a világon, hogy történelmet tervezzen, hanem, hogy jelenvalóvá tegye Krisztust a világban.
Ne legyünk patetikusak, nem illik hozzánk, hiszen kétezer év realitása van a vállunkon. De ne is legyünk pesszimisták, hiszen az örökélet küszöbén van a lábunk. Tegyük a dolgunkat derűsen, bizakodva és adjuk oda magunkat egészen az Istennek, éljük az életet egészen.
2. Isten szólít
Isten eljegyezte magát velünk. Mindegyikünket szólít és hív. „Ha szavát halljátok, ne keményítsétek meg szíveteket.” – mondja a zsoltáros. (95)
Amikor harangot öntenek, előre meghatározzák a hangját, hogy összhangban legyen a többivel. Ha elkészül az öntés és kifejtik a burkolatból, következik a próba. Más-más hangot szólaltatnak meg, de a harang néma marad. Amikor megadják a megfelelő hangot, a harang válaszol reá, visszazengi ugyanazt a hangot. Tehát a hang benne van, csak várta, hogy fölébresszék, szólítsák.
Így van ez az emberi lélekkel is. Isten a maga számára teremtette és a kegyelem szólítását várja.
Isten szólít mindegyikünket. Szólít a lelkiismeret szavában, örömben és bánatban, nyugtalanságban és megbékélésben.
Ma is hív, mert szeret, amint hívta Ábrahámot, Mózest, Sámuelt, Ágostont, Istenes Jánost, Teréz Anyát ….
Minden pataknak egy a célja, hogy eljusson a tengerbe. Ha nem, akkor valahol elveszik egy mocsárban. Minden lélek célja, hogy eljusson az Istenhez. Ha nem, akkor elveszik valahol az élet útvesztőiben.
Most rajtunk a sor. Isten hívása hozzánk is elérkezett. Ne legyünk közömbösek, lagymatagok. Ne nyugodjunk bele hibáinkba. Vigyázzunk szavainkra, ne sajnáljuk egymástól a mosolyunkat és a bátorító szavakat. Legyünk türelmesebbek, megértőbbek, szelídebbek.
El kell döntenünk, a világra építünk, vagy szívünkbe engedjük a meghívást.
Ha Isten mellett döntünk, megváltoznak életünk mércéi:
· Kezdjük önmagukért szeretni az embereket, a nehezen elviselhetőket is.
· Megtaláljuk a lehetőségét annak, hogy a gyengéket segítsük.
· Felismerjük, hogy a sokat emlegetett igazságosság csak a dolgok külseje. Az igazi élethez több kell: az emberi méltóság tisztelete, egymás megbecsülése, egymásra figyelés.
· Belátjuk, hogy a féltékenység, összehasonlítgatás sehova sem vezet.
· Kezdünk Isten ajándékaiból élni, aki nem bérelszámoló, hanem ajándékozó. Mindent megad, amire szüksége van az embernek.
3. Hospitalitás – a szeretet kényszere
Szerzetesi hivatásunkat remélhetőleg valamennyien folyamatosan gondozzuk és elszántak vagyunk. Karizmánkat, gondolom számtalanszor átelmélkedtük és kívánunk ennek megfelelni.
Rendünk karizmája keresztény hivatásunkból nő ki, mely szerint sorsközösséget vállalunk a szenvedő Krisztussal, aki a szegényekben, betegekben szenved.
A mostani elmélkedésben a hospitalitás szellemében a beteg ember és a gondozó, ápoló, gyógyító személy nélkülözhetetlenül fontos találkozására szeretnék rámutatni.
E találkozás megvalósulása hatalmas energiákat kíván mind a betegtől, mind a gyógyítótól.
Érdemes Jézus példáját és követőinek magatartását magunk elé idézni. Jézus a gyógyítást a találkozás keretében műveli. Követői is ezen az úton járnak.
A Bethesda fürdőnél a 38 éve beteg ember azt panaszolja, hogy nincs embere. Jézus az ő embere lesz s meggyógyul.
A rablók által kifosztott és félholtra vert ember szerencsétlensége, hogy többen elmentek mellette, szerencséjét (megmentődését) pedig az hozta meg, hogy valaki megállt, lehajolt hozzá és gondjaiba vette. Az illetőnek az irgalmas szamaritánusként maradt fenn a neve.
Péter apostol a jeruzsálemi templom Ékes kapujánál a koldusnak nem tudott pénzt adni, mert szegény volt, de valami többet, igen. A Názáreti Jézus nevében az Isten erejével talpra állította.
Istenes Szent János atyánk a tűzből azokat tudta kimenteni, akikért a tűzbe ment és akiket a karjaiba vett.
Péter apostol és Istenes Szent János atyánk példája arra is utal, hogy a segítőnek isteni erő birtokában is kell lennie, hogy eredményes legyen szolgálata.
A beteg és az ápoló találkozása hatalmas energiát kíván mindkettőtől.
A betegség a beteg embernek kihívást jelent, el kell jutnia a betegség elfogadásáig.
Az ápolás, amely a szeretet művészete, megkívánja az ápoló személytől, hogy jusson el a szolgáltatástól az emberi kapcsolatig a beteg emberrel, amely az emberi méltóság tiszteletét, egymás megbecsülését, elfogadását jelenti.
A beteg ember előtt hosszú út áll. Bonyolult lelki folyamatról van szó. A betegség idején az egyén élete átértékelődik.
Mit is tehet a beteg ember, amikor fájdalom tépi a testét? Amikor rémképekkel gyötri magát? Amikor az orvosi beavatkozások széthullással fenyegetik? Amikor szembekerül az orvostudomány bizonytalanságaival? És nincs vége a szorongó kérdéseknek!
Az ember amíg él, építeni akarja magát. A betegség pedig szigorú pontossággal lerombol. Mit tegyen a beteg ember? Más irányba kell fordulnia. Fogságba esett, de él, és nincs passzivitásra ítélve. Így élve kell elfogadnia a fogoly passzivitását. Ez a legmélyebb cselekvést kívánja meg tőle, amely más, mint egy ház megtervezése, fölépítése, vagy egy lakosztály kialakítása.
Ez a cselekvés azt jelenti, hogy átengedi magát súlyos küzdelem árán Krisztusnak, s megérleli belenyugvását egy másfajta létmódba, ami Krisztus kiüresedésével rokon.
Vajon a betegnek van-e más érve ebben a világban, amely a teljesítmény, a siker felé fordul, ugyanakkor ő beteg önmagával szembesül?
Vajon a betegnek van-e más érve, mint az, hogy Jézus Krisztus a világot éppen szenvedésével és nem sikereivel váltotta meg? Csúfos halálával és nem csodáival.
Számunkra csak az a kérdés, hogy a beteg emberrel szembesülve ebben a „gyöngeségben” felismerjük-e az erőt?
A Betegápoló Irgalmasrend joggal elvárja szerzeteseitől és az intézményeiben dolgozó munkatársaktól, hogy a hospitalitás szellemében szolgálatuk több legyen a betegek kiszolgálásánál, valódi emberi kapcsolattá nemesüljön. Ez esetben remélhetjük, hogy emberszeretetünk mind a környezetünk, mind a betegek és hozzátartozóik figyelmét Krisztus felé tereli. Hitehagyott korunkban különösen fontos rámutatni titkunk eme forrására, aki nem más, mint Jézus Krisztus.
Kettős pillérre támaszkodunk. Az egyik: minden éhezőben, szegényben, betegben Jézus szenved, ezért amit egynek teszünk a legkisebbek közül, Jézusnak tesszük. A másik: a szeretet, amire mindenki szomjazik. A szeretet pedig Krisztus.
Jézust meglátni a szenvedőben, Jézus szeretetét közvetíteni a szorongó beteg embernek, ez küldetésünk lényege.
Jellegzetes gondolata Teréz Anyának ez irányban: A szenvedőkben Jézus „megtestesül”, mint az Oltáriszentségben.
Zseniális analógia a szentmisében megtört kenyér (az őskeresztények kenyértörésnek nevezték a szentmisét) és a szenvedéstől megtört emberi test között. Ezért találkozhatunk Jézussal „a szegények, a betegek színe alatt” szolgálatunk során.
Ha lélekben eljutunk idáig, akkor számunkra nem csupán elviselhető, hanem felemelő, megszentelő lesz ez az embertelenül nehéz munka.
Ne feledjük, a hospitalitás nem csupán eszme, hanem a találkozásokban konkrét!