Sebtől gyógyult közösség (egyház)
április 26th, 2009
Szentbeszéd, Bécsben az Irgalmasrendi testvérek közösségében.
2009. április 16.
Kedves Testvérek!
Tisztelettel és szeretettel köszöntöm a testvérek közösségét, most a húsvéti időben – archaikus szófordulattal -, mint sebtől gyógyult közösséget.
Jézus szenvedéseit az egyházatyák szimbolikusan gyógyító sebeknek nevezték.
A mai napra rendelt Szent Evangéliumot Szent Lukács könyvéből vettük. A Lukács-féle húsvéti üzenetben egészen más Krisztus áll elénk, mint, akivel húsvéti elképzeléseinkben találkozunk.
Elképzeléseinket húsvéti üdvözlőlapjaink is ébresztik és táplálják. Ezeken a lapokon és szentképeken, több-kevesebb művészettel megfestett képek másolataiként úgy ábrázolják Jézust, mint aki, a megnyílt sír fénytől áradó nyílásából diadalmas testtel lép ki, kezében, a halál felett aratott győzelem fehér zászlajával. Fut előle a sötétség, és az őrök is ijedten hátrálnak. Ebben az ábrázolási módban kifejezésre jut a mi nagy hitünk a feltámadás valóságában. Talán belejátszanak Szent Pál apostol beszámolói, látomásai. Pál beszél a világ végén megjelenő Gonoszról, akit „az Úr Jézus elsöpör szája leheletével”. (2Tessz.2,8) Talán az is, amit Jézus színeváltozásáról olvasunk: „Arca ragyogott, mint a nap, ruhája pedig tündökölt, mint a fény.” (Máté17,2)
Egyházunk is megerősít ebben, midőn feltámadási szobrainkban úgy jeleníti meg előttünk Jézust, mint aki az élet ura, és a fénynek az ura lett feltámadása által.
Jézus megértő és irgalmas hozzánk
Jézus nem igazolja emberi elképzeléseinket, ezért kimondhatatlan kegyelem és irgalom részéről, hogy valójában látomások nélkül, magát igazoló emberként, tanítását is bizonygató embertársként jelenik meg. Megjelenései alkalmával nem záporoz isteni fényességet, megenged kételyt és tévelyt, félreismerések köntösébe öltözik, félelmek, idegenségek légkörében közeledik övéihez. Magdolna kertésznek, az emmausziak vándornak, a tibériásiak idegennek, az első húsvéteste apostolai pedig kísértetnek nézik.
Jézus testvéri módon szól hozzájuk: „Miért vagytok megzavarodva? Miért támadt kétely a szívetekben? Nézzétek kezemet és lábamat. Én vagyok. Tapintsatok meg és lássatok: a szellemnek nincs húsa és csontja, mint nekem.”Bizony imádva kell csodálnunk Jézus türelmét és leereszkedését, hogy ennyire irgalmas hozzájuk.
Javunkra válik, ha magunkra ismerünk a tanítványok magatartásában. Hányszor megbizonyosodtunk Jézus feltámadásáról életünkben, s mégis hányszor sodor el a félelem, a kétely a mi Urunk hitétől, és a feltámadás valóságától.
Meg kell fogadnunk Jézus tanácsát: először tapintsuk meg húsát, csontját, vagyis legyünk kapcsolatban élő egyháza tagjaival; másodszor nyúljunk hozzá sebeihez, vagyis felebarátaink testi-lelki sebeit vegyünk szerető gondozásba; végül tápláljuk Őt irgalmunk mézével irgalomra éhező embertársainkban.
Hinnünk kell, hogy Jézus beleszövi magát mindennapi életünkbe. Onnét szólít bennünket – kételkedésünk és tévedésünk árnyait elűzve – egy teljes hitre és odaadott életre.
A szenvedés elkerülhetetlen
A másik, amire megtanít bennünket Jézus húsvéti üzenetében: az elkerülhetetlen szenvedések elfogadása mennyei Atyánk kezéből, méghozzá minden kérdezés és magyarázat nélkül. Ezt kell tennünk még akkor is, ha bajaink és problémáink megoldására könnyebb kiutat látunk. Jézus a getszemáni kerti vívódásában kéri az Atyát, hogy ha lehetséges, múljék el a pohár, de hozzáteszi, ne úgy legyen, ahogy én akarom. Örökre titok marad, hogy mit akarhatott akkor Jézus? Egy biztos, hogy nem volt benne az árulás hitványsága, gyáva megfutamodás.
Élet a halálból
A kétezer éves kereszténységünknek vannak kifejezései, amelyek mindig érvényesek és újszerűek. Ilyen például: „Élet a halálból!” Szent Pál jellemzi így a Krisztusban való életet.
Ezt mi általában úgy értelmezzük, hogy a halál után lesz majd az istenibb élet. Legfeljebb arra gondolunk, hogy Jézus is előbb meghalt és utána jött a feltámadás, tehát az élet, vagyis a történések egymásutánjában szemléljük ezt a kérdést. Előbb a halál, Jézusé is, a miénk is, és utána feltámadás, Jézusé is, a miénk is.
Itt, mintha másról lenne szó. Abban az isteni életben, amit Jézus feltámadásával hozott, nemcsak egymás után szerepel a halál és a feltámadás, hanem egymás mellett is. Egyszerre van jelen valamiképpen a halál és a halált legyőző élet. Így a keresztény élet folytonos meghalás is, de folytonos feltámadás is.
Ezt látszik jelezni az a tény, hogy Jézus feltámadt testén a sebek megmaradtak. Így győzelme a halál fölött minden pillanatban kinyilvánul. A feltámadás nemcsak egyszeri történés, hanem állandó győzelem a halál fölött. Szent Pál idézi a prófétáktól: „Elnyelte a győzelem a halált.” (1Kor.15,55)
Két erő dolgozik az egyházban és az egyes lelkekben: a sebek fájdalma és a feltámadás ereje. Ezek a sebek elsősorban, miként a történeti Krisztus sebei, bűn okozta sebek. Jelen van tehát a halál az egyház testén a bűn által. Ezért kell állandóan megújulnia. Az állandó bűnbánatban valósul meg a feltámadt Krisztus győzelmes ereje. Szent Pál ki meri jelenteni, hogy „gonoszságunkból lesz nyilvánvalóvá Isten igazsága.” (Róm.3,5) Sőt megtetézi: „amikor elhatalmasodott a bűn, túláradt a kegyelem” (Róm.5,20)
Gyógyító sebek
A Szentlelket-hívó pünkösdi himnuszban énekeljük: Orvosold a sebhelyet! A Szentlélek már korábban belépett az üdvrendbe. Például Jézus feltámadásakor is. Szent Pál írja: „ha bennetek van annak Lelke, aki föltámasztotta Jézust halottaiból, életre kelti a ti halandó testeteket is a bennetek lakó Lelke által.” (Róm.8,11) A halál sebét orvosolta a Szentlélek. Így a Jézus testén megmaradó sebek a Szentlélek gyógyító erőit árasztják bele a világba. Ezt jövendölte már Izaiás próféta is (Iz.53,9), amire utalva Szent Péter kijelenti: „az Ő sajgó sebei által gyógyultatok meg”. (1Pét.2,24)
Krisztus sebei valóban gyógyítanak. A tanítványok, akik szellemnek nézték, amikor megmutatta kezét és lábát, meggyógyultak. Szent Tamás hitetlensége is a sebek érintésétől gyógyult meg.
Krisztusban minden seb egészséget hozóvá válik. Éppen ezért nem lehet olyan nagy bűn, olyan eltévelyedés, olyan elveszettség, amelyből ne lenne kiút.
Van egy különösen szép értelme a gyógyító sebnek. Mégpedig az, hogy az ember nem mondható egésznek, egészségesnek, ha nincs sebe. Akkor válik egészségessé, ha sebet kap.
Ez az egészséges emberek fölényére mutat rá. Egészen másként viselkedik az ember, például egy betegágy mellett, ha már maga is volt beteg. Aki sohasem volt beteg, könnyen elmegy egy betegágy mellett néhány könyörületes szó odavetésével.
Jézus megőrizte a sebeket kezén, lábán. Mintha csak mutatni akarta volna, hogy a felebaráti szeretet útját igazából csak azok tudják járni, akiknek sebes a kezük és sebes a lábuk. Milyen óvatosan és meggondoltan lépünk egyet, ha fáj a lábunk. És milyen finoman és óvatosan nyúlunk valamihez, ha sebes a kezünk. Ha sebes lábakkal közelítenénk meg embertársainkat és nem törnénk rájuk az egészségesek lendületével és kíméletlenségével, milyen más lenne a kapcsolatunk az emberekkel? És, ha a fájós kéz óvatosságával és gyöngédségével nyúlnánk embertársaink életébe, vagy viselt dolgaihoz, milyen másként festene az élet?
Az egészséges emberben van egy alig észrevehető nyersesség, valamilyen fölény, magabiztosság, ami elveszi a Jézus által ajánlott szerénységet, alázatot.
A lélek művésze, a Szentlélek éppen ezt a tapintatot tudja kimunkálni bennünk a kapott sebekkel vagy elszenvedett bajokkal, ahogy magán az Úr Jézuson is ezekkel dolgozta ki az emberségnek oly nagyon megcsodált érzékét. „Annak ellenére, hogy Isten fia volt, a szenvedésből tanulta meg az engedelmességet.” (Zsid.4,15)
Maga Isten tanít bennünket, hogy Jézus szenvedései, amiket szimbolikus sebeknek nevezünk, gyógyító sebek. Egész emberré, egészséges emberré tevő sebek.
Sok sebtől vérzik a világ. Sok sebet hordanak az emberek. Ebben a sebözönben arra a Jézusra kell nézni, Akit „teste szerint megöltek ugyan, de a Lélek életre keltette”. (1Pét.3,18)
Ezért kell várnunk és hívnunk nekünk is a Szentlelket, hogy orvosolja a sebeinket, „Hogy ahonnét a halál származott, onnét támadjon az élet.”