Kozma Imre atya pappá szentelésének 50. évfordulóját ünneplik a Pesti Ferences Templomban

September 7th, 2013

Böjte Csaba atya és Reisz Pál templomigazgató köszöntik a jubileum alkalmából

A dévai Böjte Csaba atya és Reisz Pál templomigazgató köszönti Kozma Imre atyát, irgalmasrendi szerzetest, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alapító elnökét pappá szentelésének ötvenedik évfordulója alkalmából szeptember 14-én, szombaton, 11 órakor a Belvárosi (Pesti) Ferences Templomban. Kozma Imre atya aranymiséjének ünnepi szónoka Böjte Csaba ferences atya lesz. A jubileum alkalomból a Ferences Rend képviselői ünnepség keretében fejezik ki elismerésüket Kozma Imre atya munkássága iránt, és megköszönik, hogy 1968-tól nyolc évet szolgált káplánként a templomban és lelki oázist varázsolt a vészterhes időkben.

„Kozma Imre atya munkássága példamutató volt számomra, sokat lendített, bátorított engem a magam útján” – mondta Böjte Csaba ferences rendi szerzetes. „A Dévai Szent Ferenc Alapítvány életre hívása óta sok könnyet törölhettünk le Erdélyben a gyermekek szeméről, ami Teréz Anya és Kozma atya által képviselt segítő szeretet szellemiségének is köszönhető. Hálámat szeretném neki a szentmisén is kifejezni” – fogalmazott a Dévai Szent Ferenc Alapítvány alapítója.

Reisz Pál templomigazgató elmondta, hogy a hatvanas évek végén, a diktatúra legsúlyosabb, legveszettebb időszakában volt Pesten egy kis lelki oázis, a Ferenciek terén működő, a ferencesektől elvett templomban. „A békepap vezető el tudta érni, hogy Imre atya ide kerüljön 1968-ban, és több mint nyolc évig szolgált itt. Prédikációival, miséivel olyan lelki centrummá tette a templomot, ami példamutató volt azokban a vészterhes időkben, amikor az ateizmus uralkodott az országban és a hatalom mindent megtett, hogy az egyház hangját elnyomja” – emlékeztetett Reisz Pál. „Az évek során a legnehezebb körülmények között emelte látogatott lelki központtá a templomot Imre atya, akinek különösen hálásak vagyunk, hogy munkásságával nemcsak a templom ferences lelkiségének megőrzéséhez, de felvirágzásához is hozzájárult.” A templomigazgató kiemelte, hogy a szentmisén a hívőközösség háláját és köszönetét szeretnék kifejezni Imre atyának.

Kozma Imre atya szép emlékkel gondol vissza arra a száz hónapra, amit a pesti ferences templomban töltött el 1968 és 1977 között. A templom igazgatója Horvát Richárd, a békepapi mozgalom vezetője az első találkozásukkor kifejezte, szeretné, ha bekapcsolódna a mozgalomba, amit ő azonnal hárított. „Nagy félelmek között mentem oda. Kifejeztem, hogy én nem óhajtok ebbe a mozgalomba bekapcsolódni. A száz hónap alatt egyetlenegyszer sem hozta elő a témát, és soha semmi konfliktusom nem volt vele” – mondta Imre atya azokról az időkről. „Gyönyörű éveket töltöttem ott. Sík Sándor nem sokkal előtte hagyta abba a konferenciabeszédeket az egyetemi templomban, és valahogy senki nem vette fel ezt a fonalat. Én vakmerőségemben megpróbáltam. Nem Sík Sándort akartam utánozni, nem is mertem volna az ő hatalmas műveltségéhez mérni magamat, de arra gondoltam, hogy itt valami hiány van. Elkezdtem hitoktatni, és a felnőtt fiatalokra tekintettel, ezek kvázi konferenciabeszédek lettek.

Azt vettem észre, hogy egyszer csak tömve lett fiatalokkal a templom – emlékezett vissza. A fiatalok érdeklődése sajnos azt is eredményezte, hogy jöttek a beépített emberek is. Sok egyetemistát meghurcoltak, kizártak az egyetemről a templomi jelenlétére hivatkozva. Mégis egyre többen jöttek, sőt tömegével gyóntak a fiatalok. „Akkor telt be a pohár, amikor elkezdtem a jegyesekkel és a fiatal házasokkal is foglalkozni.” – mondta Imre atya, aki a pesti ferences templomból a zugligeti plébániatemplomba került. Ott teremtette meg azt a legendás közösséget, amely a Magyar Máltai Szeretetszolgálat bölcsője lett.

Kozma Imre atyát, a Betegápoló Irgalmasrend magyarországi vezetőjét ötven éve szentelték pappá 1963 júniusában. Ebből az alkalomból, június közepén gyalogos zarándoklaton kereste fel azokat a helyeket, ahol az elmúlt évtizedekben szolgált.

A „Köszönet és Hála” zarándokút meghívásában így fogalmazott: „Hálát szeretnék adni az elhívás ajándékáért. Szeretném megköszönni az emberi találkozásokban születő istenélményeket, s a hit útját vállaló indulásokat. Szeretnék bocsánatot kérni Istentől és mindenkitől azért, amit nem tettem meg Érte, értük, amit nem jól tettem, amivel Istent és embertársaimat megbántottam, vagy megbotránkoztattam. Isten, aki ismeri törékenységemet, megbocsát. Reménykedem embertestvéreim bocsánatában is.”

Nyolc nap alatt 140 kilométernyi zarándokút kötötte össze szolgálati helyeit. Az elhívás ajándékáért hálát adó útja június 23-án, Győrzámolyban, szülőfalujában, az első miséje helyszínén ért véget. „Úton járó lény az ember, de nem magányos vándor, maga az egyház is úton járó közösség. Az utunkon mindannyiunkra fontos találkozások várnak, és hiszek abban, hogy Istenre találunk, amikor találkozunk. Vagy felfedezzük egymásban Istent, vagy valójában nem is találkozunk” – mondta a zarándokútról. Úgy érezte jubileuma alkalmából ő keresi fel az embereket, és ne ők jöjjenek el hozzá: „Jézus azt kéri a pásztoroktól, hogy ők menjenek a bárányok után, és ne tőlük várják, hogy eltaláljanak hozzájuk.” Imre atya pontosan ezt képviselte fél évszázados papi szolgálata során.

„Amikor pap lettem, nem éreztem, hogy e világból átléptem, vagy át kell lépnem egy más világba. Sőt, jobban éreztem, mint valaha, hogy ebben a világban élek s benne is kell maradnom. Pap lettem, jelhordozó!

Milyen volt az a kezdet? Olyan, amelyben a kereszténység minden oldalról vissza volt szorítva, éspedig „a maga lényegi drámájába”. Ez a helyzet arra kényszerítette, hogy olyan legyen, mint a kezdetekben: Úton levő, gyönge és szegény. Egyébként pedig, alig van nagyobb veszélye a kereszténységnek, mint, amikor önmagát etikus fölénnyel szemléli. Nem vagyunk megvalósult keresztények, csak törekvők, visszarettenők, újra kezdők, akik nem annyira bővelkednek, mint inkább kitartanak a szeretetben.

A papnak is, ha valóban pap akart lenni, vállalnia kellett egyházának jellemzőit, azaz ne akarjon beérkezett, erős és gazdag lenni, mert Isten ereje nem különféle (szellemi, hatalmi…) mutatványaiban nyilvánul meg, hanem gyöngeségünkben.

Számtalan zsákutca kínálkozott… strukturalizmus, reformizmus…

Mit tudtunk biztosan? Azt, hogy a papi hivatásnak kettős ága van: Krisztus szolgálata, és az emberek szolgálata. Azt, hogy a pap nem funkcionárius, hanem szolga, aki nem tudja elválasztani egymástól Isten keresését az emberek szolgálatától, az imádságot az igazságért vállalt küzdelemtől. A pap, a sokszor tanácstalan világban arra a gyermeki hitre teszi fel életét, hogy az evangélium át tudja alakítani a világot.” Amikor Imre atya 1996-ban irgalmasrendi szerzetes lett, eldöntötte, hogy életét a szegény betegek szolgálatára szánja, mert fontosnak tartotta a keresztény szellemű gyógyítást ismét meghonosítani Magyarországon. „Meggyőződésem, hogy a gyógyító kultúrában az irgalmasrendi szellemiségre szükség van. Az irgalmas karizma, a hospitalitás lényege, hogy a beteg várt és szeretettel látott vendég a gyógyító intézményben.” Imre atya úgy fogalmaz: „Maradék életemet Istenes Szent János atyánk igazságára bízom: Tegyetek jót, s jól, az Úrnak teszitek!”

Budapest, 2013. szeptember 5.


„Köszönet és Hála” gyalogos zarándokút

June 12th, 2013

Meghívás

„Köszönet és Hála” gyalogos zarándokút

(2013. június 16-23.)

Pappá szentelésem 50. évfordulója alkalmából szeretnék végigmenni azon az úton – legfőképpen lelki értelemben -, és felkeresni azokat az állomáshelyeket, ahová az Úr rendelt az elmúlt 50 év során.

Amikor pap lettem, nem éreztem, hogy e világból átléptem, vagy át kell lépnem egy más világba. Sőt, jobban éreztem, mint valaha, hogy ebben a világban élek s benne is kell maradnom. Pap lettem, jelhordozó!

Milyen volt az a kezdet? Olyan, amelyben a kereszténység minden oldalról vissza volt szorítva, éspedig „a maga lényegi drámájába”. Ez a helyzet arra kényszerítette, hogy olyan legyen, mint a kezdetekben: Úton levő, gyönge és szegény. Egyébként pedig, alig van nagyobb veszélye a kereszténységnek, mint, amikor önmagát etikus fölénnyel szemléli. Nem vagyunk megvalósult keresztények, csak törekvők, visszarettenők, újra kezdők, akik nem annyira bővelkednek, mint inkább kitartanak a szeretetben.

A papnak is, ha valóban pap akart lenni, vállalnia kellett egyházának jellemzőit, azaz ne akarjon beérkezett, erős és gazdag lenni, mert Isten ereje nem különféle (szellemi, hatalmi…) mutatványaiban nyilvánul meg, hanem gyöngeségünkben.
Számtalan zsákutca kínálkozott… strukturalizmus, reformizmus…
Mit tudtunk biztosan? Azt, hogy a papi hivatásnak kettős ága van: Krisztus szolgálata, és az emberek szolgálata. Azt, hogy a pap nem funkcionárius, hanem szolga, aki nem tudja elválasztani egymástól Isten keresését az emberek szolgálatától, az imádságot az igazságért vállalt küzdelemtől. A pap, a sokszor tanácstalan világban arra a gyermeki hitre teszi fel életét, hogy az evangélium át tudja alakítani a világot.

Akinek kedve van hozzá, legyen lelki útitársam azon az úton, amelynek állomáshelyei a következők:
• Vasárnap, 16-án 9,00 óra Irgalmasrendi Kápolna (Buda)
• Hétfő, 17-én 18,00 óra Zugligeti plébániatemplom (Buda)
• Kedd, 18-án 18,30 óra Pesti Ferences templom (Pest)
• Szerda 19-én 18 óra Dorogi Bányalelkészség templom
• Csütörtök 20-án 18 óra Táti Plébániatemplom
• Péntek, 21-én út Győrzámoly felé
• Szombat, 22-én megérkezés Győrbe.
• Vasárnap 23-án 11,15 óra Győrzámolyi Plébániatemplom

Hálát szeretnék adni az elhívás ajándékáért. Szeretném megköszönni az emberi találkozásokban születő istenélményeket, s a hit útját vállaló indulásokat.
Szeretnék bocsánatot kérni Istentől és mindenkitől azért, amit nem tettem meg Érte, értük, amit nem jól tettem, amivel Istent és embertársaimat megbántottam, vagy megbotránkoztattam.
Isten, aki ismeri törékenységemet, megbocsát. Reménykedem embertestvéreim bocsánatában is.

Maradék életemet Istenes Szent János atyánk igazságára bízom: Tegyetek jót, s jól, az Úrnak teszitek!

Isten a Szeretet, az embert kirajoztató Öl és visszaváró Ölelés.

P. Kozma Imre OH

Összefoglaló a gyalogos zarándokútról:

http://www.irgalmas.hu/aktualis/-/asset_publisher/rE9O/content/%E2%80%9Ekoszonet-es-hala%E2%80%9D-gyalogos-zarandokut?redirect=%2F

Rácz Sándortól, a szabadságra ítélt rabtól búcsúzunk.

June 1st, 2013

Meghívás a gyászmisére.

Búcsúzik a magyar nemzet, hős, bátor fiától, aki 1956-ban a Beszkart székházban tartott nagygyűlésen, géppisztolyos katonák jelenlétében lépett elő. Fellépése és elmondott beszéde a Nagy- budapesti Munkás Tanács elnöki székébe emelte.
1958. március 17-én, 25. születésnapján életfogytiglan tartó börtönre ítélték. Hét év múlva szabadult, s szabadságra ítélt rabként élt halála bekövetkeztéig.

Halála előtt két nappal látogattam meg a kórházban. Testében már ott lakott a halál – tengernyi fájdalommal jelentkezett - , de a tekintetében nem. Életében nem alkudott meg soha, így a halállal sem alkudozott. S mert jó az Isten, és kegyes, álmában fogta kézen és vezette ki ebből a világból.

Az 1956-os magyar forradalomban nem egy ideológia győzött – nem is volt ideológiája – de volt ideológiai hatása. Szétrombolt egy hamis szabadságeszmét.
Az 56-os hősök sok mindenen „átláttak”, és látványosan – jelzés értékűen – eltávolították azt, amiben távlatos gondolkodásuk akadályát látták, s megszületett a lukas zászló. Ez napjainkig egy ideológia halálának a szimbóluma.

Rácz Sándor a lukas zászló igézetében, a börtönrabság utáni megaláztatásaiban is szabad ember maradt. Rácz Sándor távlatos gondolkodásában egész életét a nemzet szolgálatára rendelte. Hiszem, hogy az Úristen kedvét leli az ilyen emberben.
Ha figyelünk rá, talán könnyebben találjuk meg a befelé, és a fölfelé vezető utat mi is.

Rácz Sándor koporsójánál mögöttünk a külvilág zaja. Ebben a csendben világosan kirajzolódnak elkent, vagy elkenődött feladataink. Most nem szabad nagyságunk méricskélésével bajlódni. Vállalni kell felelősségünket, amit az idő kisarkít, és ellentmondásainkat, amit az idő elénk tár.
Most befelé és fölfelé figyelünk.

Búcsúszavak a gyászmise keretében.

Tisztelt emlékező, gyászoló közösség.

A tengerbe vissza-visszatérő vizek belehalnak a tengerbe. Valójában nem szűnnek meg, csak hazatalálnak.
E paradoxon megvilágítja a halál képét. A fizikai halál a test agóniája. A halál valójában a lélek birodalma. Mindannyiszor meghalunk, amikor valóban élünk. Amikor belehalunk egy fölismerés, egy igazság, egy öröm, egy bánat átélésébe. Ilyenkor megfeledkezünk önmagunkról, és megsokszorozva visszakapjuk magunkat.

Kányádi Sándor kétsorosa szerint:
„ A szó teremtette meg a világot,
s ha elhallgat, beomlik a világ.”

Beomlott a világ. Rácz Sándor meghalt.
Tegnap még hallottuk a hangját, most csend van. Tegnap még láttuk az arcát, most egymás arcát fürkésszük, most emlékek után kutatunk szívünkben.
Elment, ám felejthetetlen!

A bölcsektől azt tanultam, hogy élni úgy kell, mintha minden cselekedetünk az utolsó lenne az életben. Végzetesen kell élni, mert minden pillanat az utolsó is. Figyelmesen kell élni, figyelni a világra, önmagunkra, az emberek szándékaira és a Mindenséghez való kapcsolatainkra.
Ez az egyetlen emberhez méltó magatartás! Többet Isten sem kíván tőlünk.

A középkori emberektől azt tanultam, hogy az ember minden napja születésnap (dies natalis), de a halála napja (dies mortis) is születésnap, égi születésnap. Ezért, erre egész élete folyamán készült.

E felől az igazság felől tájékozódik a nagy magyar drámaíró, Németh László, amikor leírja a következő mondatot: az ember élete folytonos haláltusa. Alighanem az élet lényegét ragadja meg, mégis visszarettenünk e megfogalmazástól, mert az életet és halált, egymást kioltó ellentétnek fogjuk fel. Németh László az életet és halált egységben látja. A halált az élet folytatásának. Az azonban tény, hogy a halálon azt értjük, ami: az ember visszavonhatatlan végórája, ajtócsukódás, ami elzár minden édes lármától, a föld színétől, minden kedves arctól. A halál realitás és egyben titok. Menekülünk előle, pedig tudjuk, hogy elkerülhetetlen. Életünk végső pillanata, de célja is. Egyetlen sötét villanás, amelyre teljes erőből készülni kell. Telített némasága az egész életet lobogásra készteti. S az ember, mivel készül a halálára, addig, amíg él, létének minden színét kilobbantva, fölfokozva él. Olyan hát ez az élethossziglan tartó haláltusa, hogy értékekben bővelkedő, gazdag élet támad belőle.

Rácz Sándor életének gazdagságát a szolgálat gyarapította. Az, ahogy emberek ügye felé fordult. Ez általánosan hangzik, de ez az egyetlen igazság, amelyet minden következményével megismertem.
Ember módra élni, vagyis úgy, hogy minden cselekedetünket, szavunkat egyetlen szándék vezérli: nem ártani az embereknek, feltűnés és hiú szerep nélkül segíteni mindenkinek. Néha csak azzal, hogy nem hallgatjuk el az egyszerű igazságokat. Néha csak azzal, hogy nem mondjuk tovább, amit mások hazudnak. Néha csak azzal, hogy nem mondunk igent, amikor mindenki kiabál: igen, igen!
A halálos ágyon csak akkor pihenhetünk meg nyugodtan, ha mindennap öntudattal szolgáltuk az igazságot. Ennyi az élet értéke!

A keresztény hagyomány a halált átkelésnek tekinti. A keresztény irodalom az anasztázisz szóval fejezi ki: Eljutni abba a dimenzióba, amit Szent János evangélista örök életnek nevez. Ez egy olyan bensőséges világ, amelyet már nem határoznak meg a tér-idő törvényei. A szenvedéstől való megszabadulást, kiszabadulást az okok és okozatok láncolatából.
Jézus azt ajánlja az élet értelmét kereső embernek, hogy már most menjen át a halálból az életbe. Ha meghalunk önző önmagunknak, akkor már most odaadjuk azt, ami a jövőnk szempontjából értéktelen, és a halál már nem vehet el tőlünk semmit.

Kedves Gyászoló testvérek! Most kénytelenek vagyunk örök igazságok nekünk juttatott üzentével barátkozni. Az egyiket, Máté evangélista fogalmazta meg: „Igen, Atyám, így tetszett ez Neked. Nem úgy, ahogy én akarom, hanem ahogy Te.”
Ez az ige Jézus esetében is a keserű pohár kiürítése. Igen, mi tele vagyunk szárnyaló gondolatokkal, ragyogó álmokkal, s jön az álmok helyett a végzet.
Most is minden másképpen lett, mint ahogy Sándor szerette volna. Alászállt a halál árnyékának völgyébe, mikor az élet betetőzését szerette volna élvezni. Itt hagyott hitvest, Anikót, akivel még annyi gondolatot kellett volna kicserélni. Itt hagyott gyermekeket, Anikót, Sándort, annak feleségét Ágnest, unokákat: Virágot, Rékát, Regőt, akikért még oly sokat kellett volna tenni.
Ki ismeri Isten titokzatos útjait? Ki tudja, miképpen érvényesül most is, ebben a történésben is az Isten akarata, amely mindig hatalmas és győzedelmes?

Mi most mindannyian kapunk egy atyai üzenetet az Istentől, aki egyedül tudja, mi lakik az ember szívében.
Mit mond? Sándor, én ismerem, egyedül én ismerem sóhajtásaidat, én írtam fel könnyeidet, én tudom, mit vétettél és mulasztottál. Én megmértem szívedben a keserűséget, és láttam a széttört álmok cserepeit, és tudom, azt a tusát, amit minden emberi szívben megvív a régi ember az új emberrel. Sándor, én ismerem cselekedeteidet…mindig szerettelek. Tudom, hogy érted is szólt Krisztus, aki győzött a halálon.

Kedves Sándor! Itt vagyunk mindannyian. Mindenki, aki szeretett és tisztelt.
Kedves Sándor! Elengedünk. Mindazt viszed magaddal, ami Isten előtt is számít. Viszed a legtöbbet, amit adtál, az elajándékozott időt, az emberek és jó ügyek szolgálatában.
Tolsztoj figyelmeztet bennünket: Istennél csak azzal fizethetünk, amit odaadtunk. Irigylésre méltó gazdagság, amivel Isten elé érkeztél. Béke Veled!

2013. Húsvéti üzenet A szíven szúrt világ feltámadásra vár.

March 16th, 2013

<

A szíven szúrt világ feltámadásra vár.

A szíven szúrt világ nyílt sebe Európa, amelyet – mint mondják – kizárólag a felvilágosult kultúra határoz meg, ami azt is jelenti, hogy Istennek semmi köze a közélethez és az állam alapjaihoz.

Európa szakító próbája ez, és felveti minden európai felelősségét, amivel az emberiségnek tartozik. Kérdés még, hogy az emberiség vallási és erkölcsi hagyományaival szembenálló, önmagát tökéletesnek tekintő felvilágosult kultúra önmagában elegendő-e, mindenki számára?

Másrészt, amikor nagy problémáinkat felsorolja - a föld javainak egyenlőtlen elosztása, a növekvő szegénység, a föld erőforrásainak kizsákmányolása, az éhség, az egész világot fenyegető betegségek, a kultúrák összeütközése – számol ugyan lehetőségeink növekedésével, de megoldhatók-e ezek, miközben az erkölcsöt a magánélet területére száműzi? Nekünk pedig éppen közerkölcsre lenne szükségünk, amely választ tud adni a mindnyájunkra nehezedő fenyegetésekre.

Soha nem volt még ennyi tartás nélküli, kereső ember, elromlott kapcsolat, veszélyeztetett gyermek, nyomorúságában és jólétében magára maradt ember, s félelemmel néznek a jövőbe.

A legtöbb emberben él valami átlagideológia, ami arra irányul, hogy egy meghatározott életszínvonalat el kell érni; hogy kívánságai és lehetőségei szerint az embernek meg kell valósítania önmagát. Ez az átlagideológia ránk telepszik, a lényeges dolgoktól elszigetel, s hiányérzetet támaszt.

Ezért van szükségünk bátorságra, hogy szembeszegüljünk azzal, amit az emberek ma „normálisnak” tartanak, s újra felfedezni a hitet a maga egyszerűségében. Ez a Krisztussal, az emberré lett Istennel való találkozásban történhet meg.

Ha, a mi Urunk a kereszten végezte, akkor meg kell barátkozni a gondolattal, hogy Isten titokzatos úton vezet bennünket. A kereszt félelmetes szimbólum, de nem állhatunk meg az elborzadásnál, mert a keresztről nem egy kiábrándult, kétségbeesett ember néz ránk. Erről a keresztről a jóság néz ránk. Isten, aki kezünkbe adta magát, s velünk együtt viseli a történelem minden szörnyűségét. E kereszt a megbocsátás jele, amely a történelem mélypontjain is reményt fakaszt. A halál burka alatt itt érik a legvakítóbb fény, Isten és ember közös hajnala.

A kicsiség teológiája a kereszténység egyik alapfogalma. Hitünk arról szól, hogy Isten különös nagysága épp a gyöngeségben mutatkozik meg. Ő tudatosan Názáret és a Golgota gyöngeségében nyilatkozott meg. Hitünk arról szól, hogy a történelem tartóereje a szerető emberekben van. Ez az erő, hatalmi kategóriákkal nem mérhető, de a legkisebb szeretet erő is nagyobb annál az erőnél, amely csak rombolni tud.

Mint máltai szolgálattevő, s mint irgalmasrendi szerzetes, ismerem ezt az igazságot.

Van e nagyobb lehetősége a szegénynek, a hajléktalannak a máltaiak ajándékánál, akik megszólítják, felkarolják, gondozzák, vagyis befogadják?

Van e nagyobb lehetősége a szegénynek, a betegnek az irgalmasok ajándékánál, akik Istenes Szent János példájára irgalmas szeretettel szolgálnak. Szeretettel, amely kiszolgáltatja magát, irgalommal, amely védettséget is garantál?

Elemzők úgy vélik, hogy az értékválsággal küszködő Európának új figyelmeztető jel, az argentin bíboros megválasztása, aki a szegényekért mindig síkra szállt, aki meghirdette az emberekért tenni akaró egyház idejét.

Szentatyánk, Ferenc pápa a bíborosoknak mondott beszédében azt hangsúlyozta, hogy „a világban fel kell támasztani a keresztény lét örömét”. A halál-magból nőtt élet öröme ez, amely együtt tud létezni egy nehéz léttel, és ezt a létet is élhetővé teszi.

Buda, 2013. Húsvétján

P. Kozma Imre OH

prior

Következő »