Rácz Sándortól, a szabadságra ítélt rabtól búcsúzunk.
kozmaimre június 1st, 2013
Meghívás a gyászmisére.
Búcsúzik a magyar nemzet, hős, bátor fiától, aki 1956-ban a Beszkart székházban tartott nagygyűlésen, géppisztolyos katonák jelenlétében lépett elő. Fellépése és elmondott beszéde a Nagy- budapesti Munkás Tanács elnöki székébe emelte.
1958. március 17-én, 25. születésnapján életfogytiglan tartó börtönre ítélték. Hét év múlva szabadult, s szabadságra ítélt rabként élt halála bekövetkeztéig.
Halála előtt két nappal látogattam meg a kórházban. Testében már ott lakott a halál – tengernyi fájdalommal jelentkezett – , de a tekintetében nem. Életében nem alkudott meg soha, így a halállal sem alkudozott. S mert jó az Isten, és kegyes, álmában fogta kézen és vezette ki ebből a világból.
Az 1956-os magyar forradalomban nem egy ideológia győzött – nem is volt ideológiája – de volt ideológiai hatása. Szétrombolt egy hamis szabadságeszmét.
Az 56-os hősök sok mindenen „átláttak”, és látványosan – jelzés értékűen – eltávolították azt, amiben távlatos gondolkodásuk akadályát látták, s megszületett a lukas zászló. Ez napjainkig egy ideológia halálának a szimbóluma.
Rácz Sándor a lukas zászló igézetében, a börtönrabság utáni megaláztatásaiban is szabad ember maradt. Rácz Sándor távlatos gondolkodásában egész életét a nemzet szolgálatára rendelte. Hiszem, hogy az Úristen kedvét leli az ilyen emberben.
Ha figyelünk rá, talán könnyebben találjuk meg a befelé, és a fölfelé vezető utat mi is.
Rácz Sándor koporsójánál mögöttünk a külvilág zaja. Ebben a csendben világosan kirajzolódnak elkent, vagy elkenődött feladataink. Most nem szabad nagyságunk méricskélésével bajlódni. Vállalni kell felelősségünket, amit az idő kisarkít, és ellentmondásainkat, amit az idő elénk tár.
Most befelé és fölfelé figyelünk.
Búcsúszavak a gyászmise keretében.
Tisztelt emlékező, gyászoló közösség.
A tengerbe vissza-visszatérő vizek belehalnak a tengerbe. Valójában nem szűnnek meg, csak hazatalálnak.
E paradoxon megvilágítja a halál képét. A fizikai halál a test agóniája. A halál valójában a lélek birodalma. Mindannyiszor meghalunk, amikor valóban élünk. Amikor belehalunk egy fölismerés, egy igazság, egy öröm, egy bánat átélésébe. Ilyenkor megfeledkezünk önmagunkról, és megsokszorozva visszakapjuk magunkat.
Kányádi Sándor kétsorosa szerint:
„ A szó teremtette meg a világot,
s ha elhallgat, beomlik a világ.”
Beomlott a világ. Rácz Sándor meghalt.
Tegnap még hallottuk a hangját, most csend van. Tegnap még láttuk az arcát, most egymás arcát fürkésszük, most emlékek után kutatunk szívünkben.
Elment, ám felejthetetlen!
A bölcsektől azt tanultam, hogy élni úgy kell, mintha minden cselekedetünk az utolsó lenne az életben. Végzetesen kell élni, mert minden pillanat az utolsó is. Figyelmesen kell élni, figyelni a világra, önmagunkra, az emberek szándékaira és a Mindenséghez való kapcsolatainkra.
Ez az egyetlen emberhez méltó magatartás! Többet Isten sem kíván tőlünk.
A középkori emberektől azt tanultam, hogy az ember minden napja születésnap (dies natalis), de a halála napja (dies mortis) is születésnap, égi születésnap. Ezért, erre egész élete folyamán készült.
E felől az igazság felől tájékozódik a nagy magyar drámaíró, Németh László, amikor leírja a következő mondatot: az ember élete folytonos haláltusa. Alighanem az élet lényegét ragadja meg, mégis visszarettenünk e megfogalmazástól, mert az életet és halált, egymást kioltó ellentétnek fogjuk fel. Németh László az életet és halált egységben látja. A halált az élet folytatásának. Az azonban tény, hogy a halálon azt értjük, ami: az ember visszavonhatatlan végórája, ajtócsukódás, ami elzár minden édes lármától, a föld színétől, minden kedves arctól. A halál realitás és egyben titok. Menekülünk előle, pedig tudjuk, hogy elkerülhetetlen. Életünk végső pillanata, de célja is. Egyetlen sötét villanás, amelyre teljes erőből készülni kell. Telített némasága az egész életet lobogásra készteti. S az ember, mivel készül a halálára, addig, amíg él, létének minden színét kilobbantva, fölfokozva él. Olyan hát ez az élethossziglan tartó haláltusa, hogy értékekben bővelkedő, gazdag élet támad belőle.
Rácz Sándor életének gazdagságát a szolgálat gyarapította. Az, ahogy emberek ügye felé fordult. Ez általánosan hangzik, de ez az egyetlen igazság, amelyet minden következményével megismertem.
Ember módra élni, vagyis úgy, hogy minden cselekedetünket, szavunkat egyetlen szándék vezérli: nem ártani az embereknek, feltűnés és hiú szerep nélkül segíteni mindenkinek. Néha csak azzal, hogy nem hallgatjuk el az egyszerű igazságokat. Néha csak azzal, hogy nem mondjuk tovább, amit mások hazudnak. Néha csak azzal, hogy nem mondunk igent, amikor mindenki kiabál: igen, igen!
A halálos ágyon csak akkor pihenhetünk meg nyugodtan, ha mindennap öntudattal szolgáltuk az igazságot. Ennyi az élet értéke!
A keresztény hagyomány a halált átkelésnek tekinti. A keresztény irodalom az anasztázisz szóval fejezi ki: Eljutni abba a dimenzióba, amit Szent János evangélista örök életnek nevez. Ez egy olyan bensőséges világ, amelyet már nem határoznak meg a tér-idő törvényei. A szenvedéstől való megszabadulást, kiszabadulást az okok és okozatok láncolatából.
Jézus azt ajánlja az élet értelmét kereső embernek, hogy már most menjen át a halálból az életbe. Ha meghalunk önző önmagunknak, akkor már most odaadjuk azt, ami a jövőnk szempontjából értéktelen, és a halál már nem vehet el tőlünk semmit.
Kedves Gyászoló testvérek! Most kénytelenek vagyunk örök igazságok nekünk juttatott üzentével barátkozni. Az egyiket, Máté evangélista fogalmazta meg: „Igen, Atyám, így tetszett ez Neked. Nem úgy, ahogy én akarom, hanem ahogy Te.”
Ez az ige Jézus esetében is a keserű pohár kiürítése. Igen, mi tele vagyunk szárnyaló gondolatokkal, ragyogó álmokkal, s jön az álmok helyett a végzet.
Most is minden másképpen lett, mint ahogy Sándor szerette volna. Alászállt a halál árnyékának völgyébe, mikor az élet betetőzését szerette volna élvezni. Itt hagyott hitvest, Anikót, akivel még annyi gondolatot kellett volna kicserélni. Itt hagyott gyermekeket, Anikót, Sándort, annak feleségét Ágnest, unokákat: Virágot, Rékát, Regőt, akikért még oly sokat kellett volna tenni.
Ki ismeri Isten titokzatos útjait? Ki tudja, miképpen érvényesül most is, ebben a történésben is az Isten akarata, amely mindig hatalmas és győzedelmes?
Mi most mindannyian kapunk egy atyai üzenetet az Istentől, aki egyedül tudja, mi lakik az ember szívében.
Mit mond? Sándor, én ismerem, egyedül én ismerem sóhajtásaidat, én írtam fel könnyeidet, én tudom, mit vétettél és mulasztottál. Én megmértem szívedben a keserűséget, és láttam a széttört álmok cserepeit, és tudom, azt a tusát, amit minden emberi szívben megvív a régi ember az új emberrel. Sándor, én ismerem cselekedeteidet…mindig szerettelek. Tudom, hogy érted is szólt Krisztus, aki győzött a halálon.
Kedves Sándor! Itt vagyunk mindannyian. Mindenki, aki szeretett és tisztelt.
Kedves Sándor! Elengedünk. Mindazt viszed magaddal, ami Isten előtt is számít. Viszed a legtöbbet, amit adtál, az elajándékozott időt, az emberek és jó ügyek szolgálatában.
Tolsztoj figyelmeztet bennünket: Istennél csak azzal fizethetünk, amit odaadtunk. Irigylésre méltó gazdagság, amivel Isten elé érkeztél. Béke Veled!
