Kozma Imre atya weboldala

kozmaimre december 17th, 2011

A karácsonyi titok azoknak valóság, akik a világ éhező, fázó, otthontalan gyermekeiben felismerik a   fénytelen          barlangistálló jászlába fektetett Gyermeket.E felismerésben megérkezik a boldogság a földre, s nyomában a béke.E felismerésben fogant Assisi Szent Ferenc lelkében az elhatározás: „Amit kívánsz, kedvedért mindent megteszek!” Egy, a társainak elviselhetetlen, de tőlük a gondozásra átvett „elvetemült poklosnak” mondta ezt, akinél ő is kudarcot vallott. Ferenc, Isten megtapasztalt jóságának örömében volt erre képes. Abban az örömben, hogy most valamicskét visszaadhat abból az elfogadó, megbocsátó, gyógyító, irgalmas szeretetből, amit ő az Úrtól kapott.

Mindegyikünk vágyott-áldott jutalma lehet az, amit e testben-lélekben meggyógyult ember – útban az égi haza felé – Szent Ferencnek üzen: „Maradj meg Isten áldásában!”

E felismerésben választ királyi születésével végletesen ellentétes életmódot – kortársait lenyűgözve – Árpádházi-Thüringiai Szent Erzsébet. A szegény Krisztus menyasszonyaként minden elesettel együttérez, minden szenvedővel együtt szenved, minden szegényben Krisztust látja. S mert a szükség csak közelről látszik, személyesen kereste fel a szegényeket. Férjének és családjának él, mégis van ideje mindenki számára, akit közelébe hoz az élet.Olyan örökséget hagyott ránk, amelynek felhasználásával, a jólét és nyomorúság között meredő falak legyőzhetők, s összekapcsolhatjuk az eget a földdel.

E felismerésben értelmezhető a Betegápoló Irgalmasrend alapítójának, Istenes Szent Jánosnak rácsodálkozó kérdése: „Te vagy, Uram?”

Egy kedves legenda szerint mielőtt egy beteg szegényt asztalhoz ültetett volna, ágyba fektetett volna, lábát megmosta. Mikor fölébe hajolt, látta, hogy a láb szögekkel átvert. Áhítattal emelte föl fejét: „Te vagy, Uram?” A koldus mosolyogva bólintott és eltűnt.

A látomás megszűnt, de Istenes Szent János elhatározása megerősödött a betegek szolgálatára. Azóta az ő művében, intézményeiben, családjában az irgalom győzedelmeskedik az ítélet felett.

Oly korban élünk, amikor sokan elveszítik hitüket. Az ember nem úgy veszíti el a hitét, mint egy pénztárcát, vagy lakáskulcsot, hanem úgy, hogy nem engedi, hogy a hit alakítsa életét. Helyette mentegeti magát, enged a kényelemnek, az önzésnek, az emberek hízelgésének, az előítéleteknek, amik mérgezik a családok, a közösségek, a társadalom életét.Akik a legkisebbeket felkarolják, azok egy jobb világ hírnökei.

A múlt század elején történt. Magányos férfi utazott le egy vidéki kisvárosba. Barátai hívták, hogy ne töltse egyedül a szentestét. Az utolsó vonattal érkezett. Már erősen szürkült, alig járt valaki az utcákon. Az egyik kirakat előtt észrevett egy kopott ruhás kisfiút. Nagy, vágyódó szemei egy kis betlehemre szegeződtek. A férfi megszólította: „Ezt szeretnéd megvenni?” A fiú bólintott, de nem vette le szemeit a kirakatról. „Nem is lehet drága” – folytatta a férfi. A kisfiú kihúzta kezét a zsebéből, tíz krajcáros csillogott benne. „Ezt az előbb találtam, de ezért nem adnak semmit.” A férfi elkérte a pénzt, s a fény felé tartotta. „Hallod-e, ez nem közönséges pénz, bizonyára az angyalok ejtették el.”

A gyerek csodálkozva nézett a férfira. „Gyere, menjünk be az üzletbe” – és megfogta a hideg kis kezét. Bent már senki sem volt, csak az idős kereskedő. Udvarias mosollyal szólt: „Éppen zárni készülök.” A férfi hunyorított a szemével: „Akkor a legjobbkor jöttünk. Kis barátom egy rendkívüli pénzt talált. Az angyalok vesztették el. Azt veheti rajta, amit csak akar.” Ezzel ismét ráhunyorított a kereskedőre, és az megértette. Kezébe vette, megvizsgálta a pénzt. Aztán sugárzó arccal mondta: „Micsoda szerencse, te aztán jó fiú lehetsz. Válaszd ki hát, amit szeretnél.”

A gyerek először a kereskedőre, azután az ismeretlen férfira nézett. Mindkettő tekintetéből biztatást olvasott ki. Erre rámutatott a kirakatban csillogó betlehemre: „Ezt szeretném.” A kereskedő szépen becsomagolta, szaloncukrot is adott hozzá. A gyermek boldogan hagyta el a boltot.

Az ismeretlen férfi ekkor elővette pénztárcáját, s fizetni akart. „Szó sincs róla, uram, szólt a kereskedő. Ma este nekem is karácsonyom van. Az a Jézus, akit ma ünnepelünk, figyelmeztetett bennünket: Amit egynek tesztek a legkisebbek közül, azt nekem teszitek.”

A két férfi egymás szemébe nézett és kezet szorított. Mindketten tudták, hogy ebben a pillanatban született meg a szívükben a kis Jézus.

Budapest, 2011 Karácsonyán

P. Kozma Imre OH

• Kategória nélkül

kozmaimre december 16th, 2010

Európai országainkban már nincsenek klasszikus királyságok, s ha létezik is néhány király, királynő, már nem rendelkeznek valós hatalommal, nem irányítói népüknek.
Kérdés, hogy a demokráciákban nem korszerű királykép hatással van-e krisztus-képünkre?

A Biblia Krisztus királyságát a pásztorkirályok (Saul, Dávid…) vonalába helyezi, akiknek szolgálata megkérdőjelezhetetlen volt. Jellemzi őket az önállóság, az erő, a szükséges képességek birtoklása, az érzelmeik fölötti uralom a rájuk bízott nép szolgálata érdekében, amelyért Isten előtt vállalnak felelősséget.

Krisztus királysága már akkor szóba került, amikor még jászolban feküdt. A Napkeleti Bölcsek a zsidók újszülött királyát keresték s találták meg a betlehemi pásztorok téli szálláshelyén egy barlangistállóban.
Végül keresztjére is kiírták három nyelven: A Názáreti Jézus, a Zsidók Királya!

Mi történik itt? A kereszt a trón, és tövisből van a korona? Ha Jézus határozottan állította, hogy király, akkor nem a mi fogalmaink szerinti, hanem valami egészen más királyságról van szó. Ő király, aki nem karddal, hanem kereszttel indul „hódítani”. Király, aki nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem, hogy Ő szolgáljon.
Működését ezekkel a szavakkal kezdte: „Az idő betelt, közel van az Isten országa”. Hol van ez az ország? Mindenütt, ahol hirdetik az Evangéliumot és Krisztust befogadják. Itt van, mint kis mustármag, ami hatalmas fává fejlődik. Itt van, mint földbe vetett búzaszem, amely termést hoz.
Jézus valóban király, de országa nem e világból való. Ez a világ a fegyverek hatalmát és a pénz uralmát jelenti. Isten országa pedig a szeretet uralma és a lélek békéje.

Jézus királyságának titkára világít rá, illetve az ő országa polgárainak királyi útját jelöli ki egy orosz karácsonyi legenda, amely a Negyedik királyról regél. E király, másik három királlyal együtt tűnt fel, tarisznyájában három drágakővel. De volt egy „gyengéje”, amely akadályozta abban, hogy lépést tartson társaival. Útközben mindig megállt, ha emberi nyomorúsággal találkozott.
Egyszer egy sebektől vérző, haldokló ifjúval találkoztak. Oda adta egyik ékkövét, hogy gyógyítsák meg. Később egy halottas menet jött velük szembe, egy sokgyermekes családapát temettek, aki után nagy adósság maradt, amiért várhatóan rabszolgának fogják eladni feleségét és gyermekeit. Megmentésükre odaadta a második ékkövet. Végül egy katonák-kísérte fogolycsoporttal találkoztak. Közülük kivásárolt egy családapát az utolsó drágakőért. Emberszeretetének csúcsa pedig az volt, hogy egy gályarabot mentett meg azáltal, hogy ő maga ült a rab evezős helyére.
Csak idős korában szabadult, s országról-országra vándorolva eljutott Jeruzsálembe. Ott éppen egy fiatal férfit kínoztak meg, és ítéltek halálra. Mikor meglátta a Megfeszítettet, felismerte benne azt, akit egész életében keresett, a Királyok Királyát.
Ő nem a betlehemi istállóban talált rá, mint három útitársa, hanem a kereszten. Mivel már semmije sem volt, üres kézzel térdelt eléje. Jézus három csepp vére hullott kezébe és változott ragyogó drágakővé.
A negyedik király olyan gazdagságra jutott, s olyan boldogságra talált, amit a világ sohasem adhat.

Árvíz, vörös iszap kárvallottjai állítottak meg bennünket ebben az esztendőben, s adtuk pénzünket, iskolás gyerekek és felnőttek… időnket, ezrek siettek a helyszínekre segíteni, hogy jelenlétük, közelségük gyógyítsa lelki sebeiket, s szítsa a remény szikráját.
Akik kimaradtak volna az összefogás gyarapító, naggyá tevő csodájából, azok új lehetőséget kapnak, mert karácsonyra készülünk.
Mi nem csak a tragédiák keresztje alatt tartozunk össze, de egymásra találhatunk a betlehemi Gyermek barlang istállójában is, csak ne húzódjunk el a mindennapi tragédiák áldozataitól, a munkanélküliség miatt elszegényedő és adósságcsapdába bukott családoktól, hajléktalanoktól, sérültektől és magukra maradt idősektől.

Budapest, 2010 Karácsonyán

P. Kozma Imre OH
Prior
Budapest

• Kategória nélkül

szerkeszto december 22nd, 2009

Beleszületünk a világba, amit kezdetben csodálatosnak, felnőttkorban riasztónak vagy ellenfélnek, öregkorban pedig legyőzhetetlennek ítélünk. Egyébként mindegy, hogy milyennek tartjuk, a fontos az, hogy mi a világ? Lehet egyetlen, megoldandó feladat; futópálya alattomos akadályokkal; szabad s rejtélyes vadászterület; harctér győztesekkel és elesettekkel; kozmikus arányú élettér felvonulási területe is.
A világ lényege szerint meghatározza alapmagatartásunkat. Emberré válni, csak a világ gonosznak tartott erői ellenében lehet, vagy a történelmileg meghaladott struktúrái ellen. Úgy tetszik, hogy a világot le kell győzni, meg kell győzni, azaz meg kell változtatni. Akik a világot csak külső megnyilvánulásaiban ismerik el, s benne az ember szerepét termelő funkciókban látják, azok a hatalmi struktúrák megváltoztatásában magát a lényeget hiszik megváltoztatni. Csakhogy a világ lényegét, s főként az ember lényegét a hatalmi struktúrákban nem lehet megragadni. Fontos és elkerülhetetlen, hogy időről időre megváltozzanak ezek, hogy az ember alkalmasabb körülmények közé kerüljön, de az ember legbensejét nem érintik, nem érinthetik, mert az ember – kényszerű hatások ellenére is – szabad, nyitott, a végtelenre nyíló, gyökerében erkölcsi lény.

Nagy sötétség és zűrzavar közepette érkezik el az idei Karácsony. Mindenütt bizonytalanság, csalódás, félelem. Elmerültünk életünk sötétségében. Elkövetett bűneinktől nem tudunk megszabadulni, eltévesztett utainkat, elmulasztott lehetőségeinket képtelenek vagyunk megváltoztatni. Beszélünk, beszélünk politikai, gazdasági nehézségekről, s alig esik szó személyes felelősségről.

Amikor a történelem éjszakája reménytelenül súlyos volt, csillag ereszkedett Betlehem fölé, Isten egy tehetetlen, észrevétlen kisgyermekben megjelent, hogy új kapcsolatot létesítsen, új történetet kezdjen velünk.

Az Ószövetség népe a szabadulást – Izaiás jövendölésére hagyatkozva – az eljövendő királytól várta, majd a várva-várt Messiásra vonatkoztatta.
Az első keresztények hitték, hogy Jézus születésével a reménytelenség éjszakájában világosság támadt, s megváltozott minden.
Mi, ma élő emberek, hívők és nem hívők, tudjuk-e, hogy a Karácsony üzenete nem a kereszténység belügye, hanem minden embernek szól. Isten „módszerei” egyszerűek. Bölcsőt faragtat, nem emlékművet. Pásztorokat mozgósít, nem hadsereget. Szelíd tudósokat indít útnak, nem agresszív sajtóirodákat. Gyönge szalma zizeg a Gyermek körül, s minden emberi gyűlöleten, gőgön és elutasításon máig átragyog két, szeretettől elszánt tekintet, anyjáé és nevelőapjáé.
Ez a Gyermek felnőttként program helyett azt mondta, szeressétek egymást, ez a legfőbb parancs. Rangosztás helyett azt, hogy, aki első akar lenni, legyen szolgája mindenkinek. Szellemi viadal helyett, hogy irgalmat akarok, nem áldozatot. Egyébként pedig az általános tolakodásban kitért, a hangzavarban a boldogtalanok nyöszörgését hallotta meg, a vádaskodásban mentségek jutottak eszébe. Amit akart, akar, gyökeréig jó, mert az ember méltóságát, békéjét szolgálja.

Ha megpróbáltatásaink a hatalom erejével és pénzzel nem is szüntethetők meg, tudjuk-e mi emberek, hogy egy szalmaszállal talán a menthetetlent menthetjük meg? „A remény sohasem meghaló, ha minden utolsó szalmaszál abból a jászolból való.” (Nagy Gáspár)

• Kategória nélkül

szerkeszto december 22nd, 2009

1. A mindenséget összetartó erők megrendülnek.

Jézus a világvége döbbenetes erejű képeit állítja elénk: „ a Nap elsötétedik, a Hold nem ad világosságot, a csillagok lehullanak az égről és a Mindenséget összetartó erők megrendülnek.” (Mk. 13,25)
Amikor Márk az evangéliumát írja, világvégi hangulat uralkodott a hívő zsidók, és a zsidók-ból lett keresztények köreiben. Értetlenkedve szenvedték el a rómaiak megtorló intézkedéseit, akik vasököllel csaptak le minden nemzeti megmozdulásra. Majd megtörtént a legrosszabb: rómaiak a templommal együtt földig rombolták a Szent Várost. Mindezt nem tudták másnak vélni, mint az elközelgő világ végének.

Ugyanakkor Márk azt is tudta, hogy Jézusnak a szavai kapcsolatban vannak saját nagypénteki sorsával, amit Húsvét hajnala követett. Sorsában az Isten és a Világ igazsága nyilvánult meg. Ezért értelmezi a történelmi eseményeket a Krisztus – történet fényében. A kereszten Krisztus számára is összedőlt a világ, de Isten nem hagyta cserben.

A földi Jeruzsálem hetvenben összeomlott, amint Jézus előre megmondta, úgy a mai államok vezetőit is figyelmezteti arra, mi várhat a mai államgépezetekre, ha nem fogadják el szavait, mely szerint egy olyan világ nem maradhat fenn, ahol mindenben csak a hatalomról és ha-szonról van szó, s ehhez szorosan kapcsolódóan a félelem uralkodik. Aki azt hiszi, hogy az élet krízisein hatalommal úrrá lehet lenni, az elsüllyed a kaotikus mélységekben.

Bőven vannak ijesztő jelek világunkban: természeti katasztrófák, gazdasági problémák, terro-rizmus, munkanélküliség; és egyéni életünk válságai is számosak: betegségek, tobzódó drog-fogyasztás, házasságok összeomlásai, barátságok csalódásai, generációs ellentétek, szakmai kudarcok…

Megpróbáltatásainkat nem azért nevezem nevén, hogy félelmet keltsek és reménytelenné vál-junk, hanem azért, hogy ezekkel szembesüljünk, s jól használjuk fel maradék időnket, amely a vég felé közeledve mindig kevesebb.
Tévúton járnak Pál apostol szerint azok, akik e világban rendezkednek be, „együnk, igyunk, úgy is meghalunk.”
Viszont jól élünk lehetőségeinkkel, ha az irgalmas Krisztus példáját követve, megszelídítjük lázongó szívünket, és kiengesztelődünk, megbékélünk egymással.

2. Isten jósága és emberszeretete összetartja a világot.

„Majd meglátjátok az Emberfiát, amint eljön a felhőkön, hatalommal és dicsőséggel.”(Mk, 13,27)
A keresztények sohasem passzív félelemmel figyelték a történelem alakulását, hanem úgy gondolták, hogy Isten közelgő eljövetelét segítik azzal, ha teljesítik az Egyház misszióját. Az Isten országát a magasabb etika megvalósításával próbálták közel hozni. Ezért a keresztény fejlődéseszmének mindig lényeges eleme volt az erkölcsi fejlődés előmozdítása.
A fejlődés mai eszméjéből hiányzik az erkölcsi fejlődés gondolata. Sokak szerint a vallásos gondolkodás egyenesen gátja a fejlődésnek. Emiatt nem hallgathatom el, hogy számos ideoló-gia bukása folyamatosan cáfolja ezt a megállapítást. Hangsúlyozni szeretném, hogy az etikai rend megőrzése végett, az embereknek szükségük van Jézus szavára, és a végítélet képére.

Az ókori keresztények úgy gondolták, hogy Jézus Húsvétja óta a kereszt ereje tartja egyben a mindenséget. Minden változik, de Isten ugyanaz marad.
Az üdvösség-üzenetről az Emberfia látomása győz meg bennünket, aki ítélni jön, de nem, mint lelketlen bíró, aki csak hibáinkat, bűneinket kéri számon. Az irgalmatlan bíró bennünk lakozik, nem Krisztusban.
Márk evangélista szerint az Emberfia eljön hatalommal és dicsőséggel, és meg is vígasztal. A megrendülés pillanataiban megmutatkozik, honnan jön a megmentés. Istentől jön a z Ember-fia, az ég felhőin, mondja a Biblia képes beszéde.

Amikor már nincs semmi az ember hatalmában, még mindig megmarad az esély, hogy az Isten elgondolása szerinti emberekké legyünk. Ezt tanulhatjuk meg, mi keresztények, attól a hús-vér férfitól, akit az Evangélium Emberfiának nevez. Az Ő Isten iránti bizalma igézte meg követőit, Akinek istenszeretete és jósága a kereszten mutatkozott véglegesen erősebbnek a hatalomnál és félelemnél. Mindkettőt legyőzte.

Megpróbáltatásaink, amelyek a hatalom erejével már nem szüntethetők meg, figyelmeztetnek bennünket arra, hogy a múlandó világban legfőképpen Jézus szava számít, Aki meghív biza-lomra és jóságra.

2009 Karácsonyán, amikor az Emberfia születését ünnepeljük

• Kategória nélkül