Kereszténység Húsvét után

május 20th, 2008

A kereszténység húsvéti történet, a hit története. A húsvéti eseménynek nincs szemtanúja, hanem tanúi vannak. Péter apostol pünkösdi beszédében a kereszténység igazságát tömören így foglalta össze: „A Názáreti Jézust az Isten igazolta előttetek, a hatalmas csodákkal és jelekkel. Ezt az embert az Isten elhatározott terve szerint kiszolgáltattátok és gonosz kezek által keresztre feszítve elveszejtettétek. Az Isten azonban feloldotta a halál bilincseit, s ezt a Jézust feltámasztotta, akinek mi mind tanúi vagyunk.” (Ap.Csel.2.) 

Szent János apostol az evangéliumában felvette a küzdelmet kora földhözragadt elgondolásával, mely szerint Jézus Krisztus istenségében nem szenvedhetett és nem halhatott meg, mert az Isten nem szenvedhet és nem halhat meg. Valójában Isten a világban a feltámadott Jézusban jelent meg. A húsvéti történetben az igazi Isten képe tárult fel előttünk, ami azt jelenti, hogy Jézus Krisztusban az értünk emberré lett Isten szenvedett és halt meg a mi üdvösségünkért, akit az Atya feltámasztott a halálból, hogy új életünk legyen.  

Egy kapu mindig bezárul, amikor az ember bűnt követ el, vagyis elfordul Istentől. Sajnos mi még jól be is csaptuk magunk mögött az ajtót. A világ ettől az ajtócsapkodástól hangos. Húsvét egy új kapu nyitása, amely örökre nyitva marad, mert szemöldökfájára új szó került: irgalom.  

Az új istenkép lényeges elemei:

  • „Atyám, ha akarod, kerüljön el ez a kehely. De ne az én akaratom teljesüljön, hanem a tied.” (Lk.22,43)
  • „Istenem, Istenem, miért hagytál el?” (Mk.15,34)

„Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet.” (Mk.23,46.)

  • „Ha majd fölmagasztaltatom a földről, mindenkit magamhoz vonzok!” (Jn.12,32)
  • „Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, ha nem helyezem ujjamat a szegek helyére, és oldalába nem teszem a kezem, nem hiszem.” (Jn.20,25.)

„Tamás: nyújtsd ide az ujjadat és nézd kezemet. Nyújtsd ki a kezedet, és tedd oldalamba. S ne légy hitetlen, hanem hívő.” (Jn.20,27) 

2008 HÚSVÉT

március 21st, 2008

Sok sebtől vérzik a világ. Sok sebet hordanak az emberek. Ebben a sebözönben arra a Jézusra nézünk, akit „teste szerint megöltek ugyan, de a Lélek életre keltette” (1Pét 3,18).Egyetlen orvosságunk van (lehet): a Húsvéti Titok! Ezt a szenvedő Jézus utolsó, és a feltámadó Jézus első pillanata foglalja magába.  Drámai volt Jézus utolsó pillanata. Egy egész világ bűnével megterhelten, háromévi tanítás eredménytelenségétől lesújtottan, az elfogatástól, elítéléstől, keresztúttól és megfeszítéstől megkínzottan, Istentől való elhagyatottságának kifejezést adva érkezik utolsó pillanatához. Az utolsó sóhaja: Beteljesedett! Az első maratoni futó a győzelem hírével érkezve a kimerüléstől összeesett, és csak ennyit suttogott: Győztünk! Jézus is elgyötörten, haldokolva kiáltotta bele a rettenetes nagy világéjszakába a küldetés elvégzését és sikerét. Dicsőséges volt a feltámadt Jézus első pillanata. Az éjszaka felén, a legsötétebb órában kijön a kővel lezárt és a pecséttel lepecsételt sírból. Megáll a minden halál győzelmi helye, a sír előtt, és odakiáltja a magát győztesnek képzelő halálnak: „Halál, hol a te győzelmed? Hol a te fullánkod?” (1Kor 15,55)   Katonák, főpapok, Pilátus, Jézus hívei és az apostolok is azt hiszik, úgy tudják, hogy Jézus halott. Mindkét pillanat győzelemről szól, de még sötétben, a bűn és halál teljes győzelmének látszatával szemben hangzik el, Isten nagy hallgatása közepette, és a Jézus haláláról meggyőződött emberek színe előtt.  

A hitben Jézus kezd élni bennünk, ha tudunk azonosulni Vele egy világ éjszakájával szemben is bátor hitünkkel; ha merünk Isten hallgatása közben is, és az emberek magabiztos ellenkezése ellenére is vallomást tenni Jézus feltámadásáról! A hit mindig ilyen légkörben valósul meg, ezért érthetőek félelmeink és elfogódottságunk.  Aki a hitben Jézus feltámadásából kap részesedést, az a körülötte terjengő sötétség szemébe kiáltja a krisztusi élet diadalát, ami nem más, mint evilági szegénységekben az Isten gazdagságát, evilági veszteségeinkben és gyászainkban az örök élet vigaszát, a szelídség alázatában az Isten hatalmát, az irgalmasság önpazarlásában az isteni gazdagságot, a tiszta szív lemondásaiban az Isten ragyogó arcát, a békeszerzők idegölő fáradalmaiban az Isten gyermekeinek örömét, az üldözöttség és rágalmazottság keserveiben az Isten uralmának fényeit észrevenni. Ez a húsvéti Krisztus halállal szembeni élete bennünk.  

Figyelemreméltó az, hogy a különböző kultúrák önmagukból kiemelkedve a békére, az igazságra, a szabadságra és a szeretetre vágynak. A ma embere több-kevesebb világossággal érzi és sejti ezeknek az eszméknek általános voltát. Ezek pedig túlmutatnak a kézzel fogható világon, és üzenetként foghatók fel onnét, ahol nincs „létért való küzdelem”. Ez az egyetemes vágyódás ezek felé az eszmék felé kiemel bennünket az evilágiságból, és egy felsőbbrendű világ létezését sejteti.   A feltámadt Jézussal kiáltsuk bele a mindent elnyelni akaró sötétségbe az élet, a jóság, és szeretet hitét, hogy ebből a hitből fakadjon föl a minden halált elsöprő isteni élet.  2008 Húsvétján

Ünnep az Irgalmasrendben

március 7th, 2008

„Mert ő sebzett meg, de ő gyógyít is meg minket”  

Fél éve sincs, hogy hírt adtunk arról, hogy egy irgalmasrendi testvér letette első szerzetesi fogadalmát. Március 1-én a rend gráci kórházának kápolnájában újabb magyar fiatal kötelezte el magát az Egyház szolgálatára Istenes Szent János Hospitálrendjében.  

Unger Kornél testvér – keresztnevén Krisztián – 1980-ban született Budapesten Nagyboldogasszony napján. Ha életútján nyomon követjük, minden kételyünk el-oszlik afelől, hogy a Szűzanya születésétől fogva a kötényében hordozta.

Már a hatodik hónapban világra jött és utána huszonkét hónapig a kórházban maradt. Számos műtéten esett át, melyek nyomai máig kísérik. Csodálatos módon mégis életben marad. A kórházból, többi árvasorsú társához hasonlóan, gyermek-otthonba kerül. Kétévesen nevelőszülők veszik magukhoz, akik hat hónap után visszaadják a nevelőotthonnak az erősen sérült és gyenge egészségű gyermeket. Hatévesen másik nevelőszülőkhöz kerül. Egy, a család több tagjának életét követelő balesetből kifolyólag azonban lehetetlenné


válik, hogy továbbra is itt maradhasson. A kis Krisztián lassan helyre jövő egészségi és érzelmi állapotára újabb súlyos csapást mér a nevelőanya elvesztése.

A Kozma Imre atya zugligeti plébániatemplomába járó közösséghez tartozó házaspárok egyike átvállalja a fiúcska további nevelését. Egy igazi nagycsaládnál talál otthonra, ahol négy saját mellett további három befogadott gyermek él. A tartós és biztos kapcsolatok az itt eltöltött évek során feloldják a szenvedéssel terhelt gyermekkor rossz emlékeit.

Krisztián szorgalmas ministrálásának köszönhetően sok időt tölthet az Úr közelében. Hívő keresztény emberekkel kerül mindennapos kapcsolatba, kiknek gondoskodó szeretete segít a korai gyermekkor megpróbáltatásainak feldolgozásában, és akik vigasztalják ismételten előjövő testi bajaiban. Így válik lehetővé, hogy két szakmát szerez majd le is érettségizik. Többszöri – nem mindig sikeres – műtétek egyértelműsítik számára az emberi élet esendőségét valamint a mások iránti figyelmesség és felebaráti könyörület fontosságát. Hivatásának első jelei a beteggondozás terén mutatkoznak – ebben nagy szerepe van orvos bátyjának, aki azóta a Budai Irgalmasrendi Kórház főigazgatója. Istennek a betegekben való hivatásszerű szolgálatát szerzetestestvérként az Irgalmasrend magyarországi újjászervezése reális lehetőségként állítja elé. Jelöltéveiben a sebészeti osztályon dolgozik, és közvetlenül éli át az állami tulajdonú kórház rendi tulajdonba való visszaadását annak minden örömével és nehézségével.

„Ő sebzett meg, de ő gyógyít is meg minket” – hallhatták a fogadalomtételi misén ünneplők a szent olvasmányban Ózeás próféta könyvéből (6,2). Kornél testvér élete mindannyiunkat meggyőz arról, hogy a szenvedések az Isteni Tervbe illeszkedve nem a vesztünket, hanem éppen az üdvünket szolgálják.

Az újfogadalmas testvér gráci novíciusévei után a bajorországi Regensburgban folytatja tanulmányait a Betegápoló Irgalmasrend közép-erópai tartományainak közös képzési központjában, ahol egy magyar társa várja.

Az életéhség áldozatai és kárvallottjai.

március 7th, 2008

Az életéhség áldozatai Az éhség az élet természetes velejárója, amit az étkezés megszüntet, s az ember életenergiához jut feladatai végzéséhez. Ettől különbözik az életéhség, amely oly hatalmas lehet, hogy eluralkodik az emberen, s „túltápláláshoz” vezet. Mindeközben tudjuk, hogy az eszmény nem az élet „jóllakottsága”, mindennel „telítettsége”. Ebben az esetben az éhség már nem az életet szolgálja. A szerzés öncélúvá válik; a siker nem csillapítja a vágyat; a világ ajánlatai, ígéretei térdre kényszerítő bálványként eluralkodnak rajtunk.Nagy a kísértés, hogy elégnek tűnik az, amit magunk teremtünk elő, és azt az élet „kenyerének” tartjuk… hogy beérjük saját alkotásainkkal… hogy Isten szeretetét megtartsuk magunknak, és saját hasznunkra fordítsuk. Minden kell! Ez pedig elűzi az életkedvet, örömöt, mert mindig más, mindig több kell.  

Aki csak a „kenyérről” gondoskodik, rövid lejáratú kielégülésre rendezkedik be, és mindig újra megéhezik. Akinek elegendőek saját művei, az mintha nem tudná, hogy a legtöbb is kevés, a legjobb sem elég, mert az ember több és nagyobb annál, minthogy Istennél kevesebbel beérje. Aki Isten szeretetajánlatát a maga részére használati jogra fordítja, az elpusztítja a szeretetet, mert Istent „hézagpótlónak” használja, hite pedig egyéni számítás lesz, amiből hasznossági igények következnek. A helytelen értékrend mindent visszájára fordít, egyre növekvő éhséget kelt, hogy mindent megszerezzen, felhasználjon, minden és mindenki fölött úrrá legyen.  Nyerjük vissza életkedvünket, ami kegyelmi ajándék, és ami csak úgy lehetséges, hogy kiegyezünk az éhséggel. Időt adunk másra is. Például az élet szépségének felfedezésére, befogadására, hogy megtanuljuk, miért érdemes fáradni, mire érdemes törekedni. Különben az ember könnyen válik az irgalmatlan megkülönböztetés áldozatává: mi hasznos nekem és mi nem?Értékeljük az életet magát, s adjunk hálát mindenért a Teremtőnek, ahelyett, hogy állandóan azzal foglalkoznánk, hogy mi jó, s mi rossz nekem?  

Az életéhség kárvallottjai Az életéhség áldozataivá váltunk. Kárvallottjai pedig a szegények. Fájdalom, de ahelyett, hogy a visszaszerzett fizikai erő, a megszerzett hatalom, az elért siker, a jóléti anyagi helyzet elégedettséget teremtene, ismételten arra ösztökél, hogy mindezek növelése érdekében másokat figyelmen kívül hagyjunk s elnyomjunk. Nevén nevezve: ez a bűn. Visszaélünk a lehetőségeinkkel és kielégíthetetlen éhségünk rabjaivá válunk, elmulasztjuk az élet szolgálatát, amit a kicsinyek, a szegények joggal várnak tőlünk. A Biblia mindezt a bűnbeesés történetével szemlélteti, ami – előre nem láthatóan – a történelem folyamán mindig ismétlődik. A Biblia azt sem hallgatja el, hogy Isten változatlanul az élet oldalán áll, és kárhoztatja azokat, akik pusztítják az életet. Különösen azokkal áll szemben, akik „falánkságukkal” a szegények életét veszélyeztetik. Az életet szerető Isten „haragszik” és gyengéd. Nincs kétségünk afelől, kikre haragszik és kik iránt viseltetik gyengéd szeretettel. A Paradicsom utáni időben mindazok, akik Vele együtt szeretik az életet, szenvednek attól a rendetlenségtől, ami a világban van, amely lehetővé teszi, hogy a „farkasétvágyúak” a nélkülözők kihasználásából éljenek. Ennek leküzdése hatalmas kihívás a számunkra. Az emberek látván a kilátástalan helyzetet, inkább elfordulnak, s nem ártják bele magukat a dologba. Mi ezt nem tehetjük meg. Isten szövetségeseként felvesszük a harcot, vállaljuk a küzdelmet.  

Panaszkodnak az emberek. Mintha elvesztették volna életkedvüket. Nem csodálkozom ezen, mert az életkedv kegyelem, amit nem lehet begyakorolni, de ajtót nyitni a kegyelemnek kötelező.  

« Előző - Következő »