Nem kell elmenniük, ti adjatok nekik enni!

augusztus 25th, 2008

Jézus, aki azért jött, hogy hirdesse az evangéliumot, és az üdvösségre vezessen minket, földi bajainkat sem nézi tétlenül. Igazolja ezt a kenyérszaporítás csodája, amikor a hozzá sereglő, igazságaira szomjazó tömegnek testi táplálékot is nyújt. Az aggodalmaskodó tanítványok nem várt módon váltak az esemény szereplőivé. Ők csak figyelmeztetni akarták Jézust, hogy bocsássa el a népet, hogy élelmet vásárolhasson magának, mert a környék, ahol tartózkodnak, elhagyatott, s az idő is eljárt. „Nem kell elmenniük, ti adjatok nekik enni!” (Mt 14, 17) – szólt Jézus. Minden krisztushívőnek ez a feladata a világban, amit mi máltaiak fogadalommal megerősítve is vállalunk.  

Nem kell elmenniük… Fájdalmas tapasztalat, hogy napjainkban sokan gondolják úgy, hogy a keresztény kultúrkörben, az egyházban nem kapnak választ életük kérdéseire. Sokan ki is lépnek az egyházból, főleg Nyugat-Európa egyes országaiban, ahol egyházi adó fizetésével szükséges igazolni egyháztagságukat, mások egyszerűen elkerülik, vagy távol maradnak, mondván, nincs ott semmi keresnivalójuk. Olyanok is vannak, akik egy sajátos divatot követve ezoteriákban, okkultizmusokban keresik „üdvösségüket”.  

Mindenekelőtt azt kellene megvizsgálni, hogy a modern ember ezen magatartása, törekvése talán őszinte, de igaznak mondható–e? Az általános vélemény szerint krízisről van szó. Az emberek nem keresik semminek sem az értelmét. Úgy gondolják, hogy minden sorsszerű. Mindent el kell fogadni úgy, ahogy van, változtatásra úgysincs lehetőség. Sajnálatos, hogy csak az egészség, a társadalmi beágyazottság és a jólét kérdései kerülnek előtérbe. Ez a szemlélet lefokozza az embert, „egydimenziós” lényként kezeli, aki termel és fogyaszt. Tagadja az emberi személy istenképűségét és természetfölötti rendeltetését.  Jézus figyelmeztet bennünket: nemcsak kenyérre, hanem lelki táplálékra, Isten Igéjére és az Élet Kenyerére is szüksége van az embernek. A kenyérszaporítás evangéliuma nagy kihívás a számunkra. Kérdés, készek vagyunk-e az élet mindennapi kenyerét, a jézusi igazságokat, amelyek hitet ébreszthetnek, megosztani azokkal, akik a „pusztában vándorolnak”? Nyugtalanító, hogy abból az Európából – amelyet átjárt a kereszténységben fogant szolidaritás, amely kiemel az elkülönülésből, és megóv a szétszakítottságtól – indulnak el, engedve a távol-keleti kultúrák bűvöletének, amelyek mindig éppen ezt a szolidaritást nélkülözték. Vagy csodálják azt az Amerikai Egyesült Államot, amelyet éppen a szétszakadozottság jellemez leginkább.  

Ha vállaljuk az igazság szolgálatát, ha kellő fogékonyság van bennünk a problémákkal küszködők iránt, ha van elegendő időnk a bennünket bajaikkal felkeresők számára, ha van érző szívünk, hogy együtt szenvedjünk a szenvedőkkel, akkor az emberek megtalálják helyüket az egyházi közösségekben.
Ti adjatok nekik enni! Az apostolok meghallva Jézus felszólítását, kezükben az öt kenyérkével és a két hallal, gondolhattak-e másra, mint arra, amit ki is mondtak: mi ez ennyinek? Közelebb jutunk az elbeszélés megértéséhez, ha kísérletet teszünk arra, hogy megfogalmazzuk belső élmény-tartalmát. Jézus vette az öt kenyeret és két halat, szemét az égre emelte a mennyei Atyára, áldást mondott, megtörte, és tanítványainak adta. Ebből nyilvánvalóan az eucharisztikus megfogalmazás hallható ki. Máté evangelista, aki a zsidóból lett keresztényeknek írja evangéliumát, ezzel adja meg a kulcsot a történet megértéséhez. Utal a jeruzsálemi egyház gyakorlatára, ahol az eucharisztikus lakomát kenyértörésnek nevezték. Idézzük emlékezetünkbe az Apostolok Cselekedetei leírását a jeruzsálemi hívek életéről: „Állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában és közösségében, a kenyértörésben és az imádságban. A kenyértörést házanként végezték, és örvendezve, tiszta szívvel fogyasztották el eledelüket. Egy szív, egy lélek voltak, és az egész nép szeretetében éltek.” (Ap.Csel. 2.) 

A megtört és megosztott kenyér Jézus sajátos „módszere” az emberek megközelítésére. Egyrészt Ő senkit sem zár ki asztalközösségéből, másrészt a megosztott kenyérben Jézushoz közelítünk, és sürgető felhívást kapunk arra, hogy életünket megosszuk másokkal, hogy élhető életük legyen. Amikor másoknak megnyílunk, az életünket is megosztjuk, s ez szó szerint éltető. Nem vehetjük hallatlanba ezen evangéliumi történet szavait, amely történet közösségi életünk sajátos modellje. Ez az üzenet az egyház általunk képviselt szociális tanításában és egyenkénti áldozatvállalásainkban lesz napjaink valósága.   Az embereknek biztosítani kell a mindennapi kenyeret, a munkalehetőséget és az igazságos bért. Emberi és igazságos társadalmat kell felépíteni, amely csak demokratikus rendszerben és olyan emberekkel lehetséges, akik – tudatában isteni hivatásuknak – erkölcsi felelősséggel munkálkodnak a közjó előmozdításán, az igazságosabb és testvériesebb társadalom kialakításán, ahol nem egyéni érdekek diktálnak a közügyek intézésében. El kell fogadnunk, hogy a bűnös rendszerek folytonos szapulásán túl, mindenekelőtt nekünk magunknak kell megszabadulnunk az önzéstől, a bűnös hatalomvágytól, mert csak így szüntethetők meg a bűn gonosz struktúrái.  Jézus nem „terülj-terülj asztalkám”-at játszott, hanem meggyógyította az emberszíveket, hogy az odaadásra készek legyenek. Ha engedjük, hogy meggyógyítsa szívünket, minket is szolgálatába vehet. A meggyógyult ember önmagát adja, amikor megtöri kenyerét, megosztja javait. Adósai vagyunk Istennek, és önmagunkkal tartozunk egymásnak az üdvösség szolgálatában. Az emberek az üdvösséget keresik, ami több, mint földi szerencse, de a földön kezdődik. Nevezzük így: emberi jól-lét, jó közérzet.

Szent Benedek napja (Tihany, 2008. július 11.)

július 11th, 2008

Ünnepelni jöttünk Tihanyba, Szent Benedek napján. Életének ideje (480-543) egybeesik Itália germán megszállásával és az ősi római értékrend meglazulásával. Az előkelő, ízig-vérig keresztény család sarja jó nevelésben részesült. Magasabb tanulmányait a régi birodalom ősi fővárosában, az idegen hatalom uralmától szenvedő Rómában kezdte. Jó lelke mély megdöbbenéssel szemlélte ezt a római világot.  

Még él a régi Róma fénye és pompája, de már ott vannak az apostolok és vértanúk sírjai is. Hatalmas bazilikák épültek Szent Péter és Szent Pál sírja fölött, és a legősibb keresztény bazilika is állt az Esquilinuson, az Istenanya tiszteletére. De a kereszténység győzelmének ezek a bizonyítékai sem tudták eltakarni előle a romlás jeleit. A császári székhely már átkerült Konstantinápolyba, Róma vidéki várossá süllyedt, és germán barbárok állandó fenyegetettségében élt. Erkölcsileg és kulturálisan is lehanyatlott. Az általános élvezethajhászás és a diáktársak üres mulatozása nem tetszett Benedeknek. Keresi, és nem találja az emberek mindennapjait meghatározó ősi erényeket. Ezekből csak egy aprócska csokrot kötök: libertas, fides, justitia, clementia, concordia, constantia, magnitudo-animi, pietas. (szabadság, hit, bizalom, igazság, béketűrés, emberiesség, türelem, egyetértés – a szívek együtt dobbanása -, állhatatosság, nagylelkűség, kegyesség.) Benedek lelke elfordult Rómától. „Menekülnünk kell Rómából, ha nem akarunk Krisztus országáról lemondani.” – tanácsolja nem sokkal korábban Nolai Szent Paulinus.Benedekben érlelődött az elhatározás: el innen! Sokat töprengett, még többet imádkozott, de be kellett látnia azt is, hogy nem elegendő a menekülés. Az sem megfelelő a világ kísértései ellenében, hogy sziklához láncoltassa magát, mint tette az egyik remete. Már akkor felismerte, hogy a vasláncnál van erősebb kötelék is: az Úr Jézus iránti szeretet. Meg is született a döntés. A Sabin helyekbe menekült. A Subiaco fölött emelkedő kolostor egyik szerzetese, Romanus remeteöltönyt adott rá, és gondoskodott szerény élelmezéséről. Az alig megközelíthető barlangban három évig tartott a tanulóidő lemondásban, csendben, magányban. Majd Isten kivezette a barlang sötétjéből, hogy életét példaképül állítsa az emberek elé, hogy mint a fény a gyertyatartón, világítson mindazoknak, akik Isten házában vannak. A szívek ismeretében prófétai adománnyal megajándékozottan vezeti, neveli, formálja szerzeteseit, akik „az Úr szolgálatának iskolájában testvéri, küldő közösséget alkotnak”, mint „Krisztus urunknak, az igaz királynak harcosai”. Bölcsességét felismerik azok is, akik a kolostor falain kívül élnek. Elsősorban a hozzá lelki tanácsért forduló egyszerű pásztorok viszik szanaszét hírét.  A Benedek név jelentése: áldott. Szent Benedek valóban kegyelemmel áldott volt, Isten embere. Benedek mély forrásból merített. Jelentősége túllépi szerzetesközösségének határait. Szelleme korszakalkotó lett az egész egyházban, és a keresztény kultúra és a mai világkép kialakulásában. Évszázadokon keresztül az általa fogalmazott Regula lelkisége ihlette a nyugati világ művészetét (román stílus, gregorián dallam), és alakította életformáját a földműveléstől a betűvetésen keresztül a görög-római irodalom kincseinek ápolásáig. Ha felütjük a magyar történelem lapjait, meggyőződhetünk arról, hogy milyen befolyással bírt a népek fejlődésére. Pannonhalma, Bakonybél, Tihany és számtalan más apátság már Szent István korában egybeötvözte a magyarságot a kereszténységgel, Szent Benedek szellemében. 

Talán azért kell ma, Szent Benedek napján ünnepelnünk, hogy példája meghatározó legyen a mi életünkben is a mindennél erősebb kötelék: az Úr Jézus iránti szeretet.  Európában élünk. Európa mintha két lelket hordozna magában. Egyrészt él a keresztény tudat Isten keresésével, az igazság keresésével, és a szeretetre való képességével, lelkiismeretének Istenhez való kötődésével. Másrészt él egy olyan törekvés is, amely az anyagiak élvezetében látja az élet egyetlen célját. Ezt a másik lelket az ókor örökségéből vette át a kereszténnyé vált Európa. A kereszténység egy ideig látszólag integrálta, de aztán a reneszánsz és később a felvilágosodás korában erőteljesen tört át ez a másik lélek. A legerősebb kifejeződését a kommunizmusban, ateizmusban, és az újpogányságban találta meg.  

Mindez felveti Európa jövőjének kérdését. Mi Európa jövőképe? Létezik-e jövőkép lelki fogódzók nélkül? Kérdés, elegendő-e az a tudás, amit felhalmoztunk mindennapi életünkben, ahhoz, hogy teljes életet éljünk? Ha őszinték vagyunk magunkhoz, akkor be kell vallanunk, hogy nem! Az emberi életnek az életfeltételek megteremtésén túl van egy lelki dimenziója is, és ez a keresztény hit, ez az élet magasabb értelmébe vetett hit. A kiábrándultságot, boldogtalanságot ennek hiánya okozza. Európa mintha nem találná azt az eszmét, amelyre szellemiségét felépíthetné. Azon vitatkoznak, hogy a keresztény hit hozzátartozik-e Európa szellemiségéhez. Nyilvánvalóan hozzátartozik, és az, hogy erre nem merünk határozottan reagálni, az a gyengeségünket jelzi. Voltak ugyan bölcs megfontolásból visszafogott kezdeményezések, hogy az uniós alkotmányban legalább annyi szerepeljen, hogy Európa kultúrájának kialakulásában a kereszténységnek meghatározó szerepe volt. Mindhiába. A kormány- és államfőket az aláírások milliói sem hatották meg.  Tényként kell kezelni, hogy a mai világból a keresztény felfogás kiszorult, mert Európa keresztényei visszavonultak. Kivonultak a társadalomból, és behúzódtak a templomba, ahová korábban a kommunisták, szocialisták Kelet-Európa népeinek keresztényeit kényszerítették. Hiba, hiba, hiba! Csak azért mondom háromszor, hogy érzékeltessem, hogy keresztény hivatásunk felhagyásáról van szó.  

Hiszem, hogy az európai ember előbb-utóbb ki fogja mondani: „Hová mennénk, Uram, az örök élet igéi nálad vannak.” És felismeri, hogy Krisztus a népek egyetlen és igazi reménye. Mindebben nekünk, keresztényeknek megújult hittel, elkötelezett szeretettel részt kell vállalnunk. Ehhez adhat bátorítást Szent Benedek mai napon felfénylő alakja, mint Európa védőszentje, hogy Európa békétlenségtől szenvedő, egyenlőtlenségektől szétszaggatott, keresztény kultúráját megtagadó, s keresztény hitét elhagyó népei európai családdá váljanak.  

Benedek Európa békéjének követe. 

Benedek valójában sohasem politizált. Tanulságképpen mégis szeretnék felmutatni egy jelenetet, Benedek találkozását Totilával, a gótok királyával. Totila hallott Benedek tetteiről, s látni szerette volna. Benedek lehetőséget adott erre, és felhasználta az alkalmat, hogy síkra szálljon azokért, akik a hadviseléstől, a pusztításoktól és fosztogatásoktól legjobban szenvedtek. Rendíthetetlen nyíltsággal szólította meg a király lelkiismeretét. „Sok rosszat tettél már. Hagyd végre abba kegyetlenkedéseidet.” Képzeljük magunk elé a jelenetet. Totila, aki meghódította szinte egész Itáliát, s most arra készül, hogy elfoglalja Rómát is, a birodalom egykori fővárosát. Ott áll felfegyverzett kíséretével a védtelen szerzetes előtt, akinek egyetlen fegyvere prófétai szava. Egy védtelen szerzetes dacol a győzelemhez szokott királlyal. S a prófétai szó a seregek fegyvereinél hatalmasabbnak bizonyul.  Íme, ilyen a védtelenek békére irányuló ténykedése tegnap, ma, és holnap is. Boldog, aki a maga módján és lehetőségeinek keretén belül ellenáll a gonosznak. A hatalmasok közül nem mindenki olyan nemes lelkületű, mint a barbár Totila volt, hogy elfogadjon egy ilyen megrovást, és eltűrjön egy ilyen nyílt beszédet. Benedek e fellépése teszi hitelessé kolostori szabályának békére buzdító szavait. Meg van győződve arról, hogy béke csak ott lehetséges, ahol igazság uralkodik. Az igazság azonban nem egyhangú egyenlősdi, és különbség nélküli uniformizálás, hanem tekintettel van az egyesek sajátságára. Mottója: Nem mindenkinek ugyanazt, hanem mindenkinek a magáét. Akinek kevesebbre van szüksége, adjon hálát az Istennek, és ne szomorkodjék, akinek pedig több kell, alázza meg magát nyomorúsága miatt. Ez a benedeki békerecept utópia, mondhatná valaki. Vajon nem használhatna nekünk is az ilyen magatartás, amely minden embert komolyan vesz sajátságaival és másféleségével, hogy jobban boldoguljunk konfliktusainkkal, mind a magánéletben, mind nemzetünk életében, mind nemzetközi síkon?! 

Benedek Európa egységének megteremtője  

Az egység szolgálata kicsiben kezdődik. Aki kis dolgokban egységet tud teremteni, az eredményesen járul hozzá a nagy dolgok egységéhez is. Benedeknek szívügye volt a szerzetesek közösségének kicsiségekben való összhangja. Súlyos felelősséggel terheli meg az apátot. Elvárta, hogy az apát mindenkit egyformán szeressen, és erényeiknek megfelelően mindenkivel egyformán bánjon. Az ő korában még voltak rabszolgák. Így érthető az elvárás: „aki szabadnak született, ne részesüljön semmilyen előnyben azzal szemben, aki mint rabszolga lépett be, mert Krisztusban mind egyek vagyunk, és az egy Úr uralma alatt ugyanazt a terhet viseljük. Istennél ugyanis nincs személyválogatás. Benedek nem tűr el sem faji, sem társadalmi megkülönböztetést. Ennek illusztrálására egy kedves történetet jegyzett fel életrajzírója. Egyszer egy gót – a régi rómaiak szemében neveletlen barbár – felvételét kérte a kolostorba, akinek izomereje sokkal fejlettebb volt, mint szellemi képességei. Egy alkalommal oly lendülettel dolgozott, hogy a fejsze feje letört a nyeléről, és a mély vízbe repült. A kétségbeesett ember szólni sem mert, helyette egyik társa jelentette az esetet Benedeknek. Benedek odament hozzá, szótlanul beledugta a vízbe a nyelet, a fejsze felbukkant, és visszailleszkedett a nyélre. E szavakkal adta vissza a szerszámot: folytasd munkádat, és ne szomorkodj. Ebben a legendában emberi melegség és szívből jövő, határokat nem ismerő, minden ellentétet áthidaló odaadás nyilvánul meg. Csak ilyen szellemben jön létre és növekszik az egység.  

Benedek sohasem járt a közép-itáliai tartományokon kívül. Egy nagy rend megalapítása sem fordult meg fejében. Művében mégis olyan erő rejlett, amely a következő századok folyamán a Nyugat, és egész Európa alakulására nézve alapvető jelentőségű volt. Regulája kolostorok egyedüli szabályává vált. Ott feküdt a püspöki zsinatok asztalán az egyházi törvénykönyv és a Szentírás mellett, hogy kézközel legyen. Királyok, császárok vették figyelembe birodalmi politikájuk kialakításánál, és szolgált segítőnek az államok belső egységének megőrzése, és megerősítése érdekében. Így épült be a bencés szellem a fejlődő Európa alapjaiba. Látszólagos ellentmondás, hogy Benedek, aki a világ forgatagából rejtett magányba menekült, anélkül, hogy akarta volna, a Nyugat egységét segítette elő.  

Benedek Európa kultúrájának tanítómestere 

Európa nemcsak földrajzi és politikai fogalom, hanem azt a kultúrát is jelenti, ami a kereszténység befolyása alatt az antik görög-római világnak a germán világgal való egybeolvadásából fejlődött ki. Ezt a folyamatot Benedek Regulája és a szerinte élő szerzetesek harmonizálták. A kolostorok írószobái őrizték meg az antik irodalmi örökséget, és hagyományozták az utókorra. A fiatalok a kolostorok iskoláitól kaptak humanisztikus és keresztény nevelést, valamint általános műveltséget. Forradalmi jelentőségű az állásfoglalása az állásfoglalása a fizikai munkával kapcsolatban is. „A szerzetesek meghatározott időben végezzenek testi munkát.” írta elő. Az antik világban a testi munka a rabszolgák feladata volt, szabad emberhez nem méltó. Nekik a szabad művészetek voltak fenntartva. Benedek részére a munka nem öncélú. Tudta, hogy az ember nem azért él, hogy dolgozzék, hanem azért dolgozik, hogy éljen. Fontosnak tartotta azt is, hogy a szerzetes ne vesszen bele a munkába, hogy a túlzott megterhelés el ne nyomja. Minden mértékkel történjen. Benedek és szerzetesei így éltek, ezt tanították, és ezáltal a középkori Európa gazdasági, és társadalmi rendjére nézve döntő jelentőségű munkaerkölcsöt alapoztak meg. Benedek a kereszt, a könyv és az eke által elvitte Európa népeihez a keresztény kultúrát. Csak az oktalan feledi, hogy vannak alapvető értékek, amelyek – túl gazdasági és politikai érdekeken – Európa népeit régóta összefűzik.  Fel kell tenni magunknak a kérdést: nekünk, mint európaiaknak és keresztényeknek van-e még erőnk ahhoz, hogy ne csak a múlt urai, hanem a jövő alakítói is legyünk? Van sok érdeklődés, sok remény, sok jóakarat, de csak kevesen vannak, akik maguk is részt vennének a munkában, a másokhoz intézett felhívásokon túl.Európából szellemi áramlatok indultak ki. Legfontosabb a kereszténység elterjesztése. Európából indult el a világba mind a kereszténység, mind a materialista történelemfelfogás üdvtana. A műszaki civilizáció is Európából indult el győzedelmes útjára. De a nemzeti-szocializmus és a kommunizmus is, és a hitetlenség is Európából terjedt át a világra. Ez az Európa ma sem vonhatja ki magát a szellemi felelősség alól.Európából ma is kiindulhatnának újabb szellemi áramlatok. Ennek előfeltétele a keresztény szellemiség felszítása.

A hivatás teológiája

július 2nd, 2008

 2008. július 5.  

 

A téma, aminek bemutatására röviden vállalkozom: a hivatás teológiája. Arra gondoltam, hogy nemcsak a papi és szerzetesi hivatásról kell beszélnem, hanem általában a hivatásról, és annak körében kell elhelyeznem a papi és szerzetesi hivatást.  

A második vatikáni zsinat érdekes mozzanata az, ahogy az egyetemes keresztény hivatásról szól. Minden hívő, keresztény ember meg van híva az életszentségre. Nemcsak azt mondja ezzel, hogy van általános és közös hivatás, hanem azt is, hogy mindenki egyéni hivatást is kap. Az életszentségnek egy sajátos, csak rá jellemző útját jelöli meg az Isten, és az ember ennek a hivatásnak betöltésével jut el az üdvösségre.  

A hivatás általános értelme 

Van a hivatás szónak egy általános értelme is. Azt gondolom, hogy a papi, szerzetesi hivatás mélységének megértéséhez is sok szempontot adhat. Közös emberi tapasztalatok megfogalmazásából induljunk ki. Két magyar írót szeretnék idézni.  

Az egyik Tamási Áron. Az édesanyjának írt levélben szól arról, hogy milyen érdekesen vezette őt az Úristen egy egészen szokatlan hivatás felismerésére és betöltésére. Néhány sor ebből a levélből: „Nem illendő dolog az Istenre ráfogni mindent, ami velünk, vagy mással történik. De a jelen esetben mégis rá kell döbbennünk, hogy mily csodálatos az Isten csendes igazgatása, mellyel minden utat befödöz, csupán egyet hagy nyitva, hogy azután azon az egyen futhassunk az Ő akarata szerint.”Isten „befödözi előttünk az utakat”, amelyek máshová vezetnek, s azután azt az utat hagyja nyitva, amin futhatunk, hogy az Ő szent akarata szerint a pályánkat bejárjuk. Sajátosan szép emberi megfogalmazása a hivatásnak.  

A másik Babits Mihály költői megfogalmazása, aki Istenben valaki olyant keres, aki nemcsak egy világrendet határoz meg, hanem neki is (a költőnek) rendelést ad. Versének címe: Az elbocsátott vad. „Már gyermekül vermébe ejtett, s mint bölcs vadász gyenge vadat, elbocsátott, de nem felejtett: szabadon sem vagyok szabad.”A költő keresztény családba született, egyházi gimnáziumban tanult, s mégis vad módjára bolyong a világban és kéri: vezessen hozzád a szabadság. Vezesse Istenhez a szabadság. Érdekes kép. Minden ember közös sorsának kivételes érzékenységgel megfogalmazott programja. Mindenkit „vermébe ejt az Isten”, mindenkit elbocsát, és mindenkit az ő útjának rendelésére terel. Mindez azért is érdekes, mert az ember, minden ember az egyetemes horizontot fogja át tekintetével. Nem a részre termett, hanem az egészre. És mégis a rész jut nekünk, embereknek. Ez hallatlan feszültséget jelent az emberi életben. A szívünk, az értelmünk, a vágyaink az egészre irányulnak, de az egész világ nem a mi birtokunk. Így hát valahol meg kell találnunk azt a részt, ami a miénk. Ez azt jelenti, hogy a többiről valamilyen értelemben lemondunk.  

A hivatás kibontakozása 

A gyermek még mindenhez közel van. Széles skálán mozognak feleletei a gyakorta feltett kérdésre: mi szeretnél lenni? A fiatal válasza egészen sajátos. Egyre több minden nem szeretne lenni, de az még kérdés, hogy mi lesz? A férfi a sok lehetőség közül egyet ragad meg, s a többiről lemond. Ha nem tud választani, akkor a legrosszabbat választja, mert lemarad nemcsak a részről, hanem az egészről is.  

Az egészből csak egy rész a miénk. Egyszerű mondani, ma kirándulni megyek ide, egy hét múlva máshova, stb. Életünk azonban csak egy van. Így is mondhatjuk: egy életem, egy halálom! Nem mondhatom, hogy most ezt választom, s legközelebb a másikat, mert egyetlen életem van, s azt az egyetlen életemet egyetlen választásra tehetem rá. Mérlegelhetek, de egyszer el kell döntenem, hogy melyik részt választom.  

Szép leírás az evangéliumban Mária és Márta története. „Mária a jobbik részt választotta.” (Lk 10, 42.) Ebben is kifejeződik, hogy részek vannak. Vagy ezt csinálja az ember, vagy azt. Mind a kettő jó, a másik sem rossz. Részek vannak a világban. Milyen megrendítő, hogy az egészre irányuló, vágyakozó ember be kell, hogy érje azzal a résszel, amit választott, vagy amelyik őt választotta. Mert valójában olyan a helyzetünk, mind azoké a szőlőmunkásoké, akik kimentek reggel, és várják, hogy valaki felfogadja őket. Fájdalmas a válaszuk: „Senki sem fogadott fel minket.” (Mt 20, 7) Az utolsó órában jött szőlősgazda még mindig talált embereket, akiket senki sem fogadott fel. Erre a történetre gondolva kérdezhetjük: a sokféle lehetőség közül, amit az emberi élet kínál, melyik az, ami engem szólít meg?A Kolosszei levélben van egy fontos mondat, amely ezt a valóságot mélyíti el: „Figyelj arra a szolgálatra, amely osztályrészed lett az Úrban, hogy azt betöltsd.” (Kol 4, 17.) Ezt üzeni Pál apostol Archipposznak. Nekünk is üzeni, minden embernek is, az Élet üzeni ezt nekünk. Egy szolgálatot kaptunk az Úrban, és arra kell a tekintetünket szegeznünk, hogy azt betöltsük.  

Az a keresztény paradoxon, hogy miután ezt a szolgálatot az Úrban kaptuk, azért ha ezt betöltjük, akkor mégis a miénk lesz az egész. Akkor kerülünk legközelebb az egészhez, ha volt erőnk arra, hogy elforduljunk tőle, és egy csomó dologról lemondjunk. Ha ezt az ember végigjárja, akkor tulajdonképpen Krisztus halálának és feltámadásának misztériumába öltözik bele.  


Az elvállalt hivatás 

A hivatását elvállaló ember Krisztus megváltásának titkában részesül. A keresztet veszi magára. Minden hivatás kereszt. Erről szól Jézus: „Aki követni akar, vegye fel keresztjét, és kövessen engem.” (Mt 16, 24) Kinek-kinek megvan a saját keresztje. S mert a Szentléleknek sokféle ajándéka van, kinek-kinek a saját ajándékát kell komolyan venni. Jézus mondta: „Aki első akar lenni, az legyen az utolsó.” (Mt 20, 27.) Vagyis legyen a többieknek a szolgája. A hivatás felismerésekor és választásakor felmerül a kérdés: miért akarok egy hivatást elérni? Mert úgy gondolom, hogy akkor első leszek? Vagy azért, mert azt mondom, hogy ott még utolsónak is lenni boldogság lesz számomra? Minden hivatást úgy kellene választania, elfogadnia az embernek, hogy tudván tudja, hogy itt leszek a többiek szolgája. Nem azért választom, hogy első legyek, hanem azért, mert itt tudok legjobban szolgálni.  

A hivatás: odaadott élet 

Azt a szolgálatot kell megtalálnia az embernek, ahol úgy érzi, hogy a leginkább megvalósíthatja azt, amit az evangélium mond: „Aki az életét megtartja, az elveszíti, aki az életét odaadja, az megtalálja.” (Mt 10, 39)Odaadni! Azt kell megtalálni, hol adhatom oda csakugyan az életemet, és hol éghetek úgy el, hogy annak értelme legyen! A hivatásba végülis bele kell halni. A hivatás az, ami az életünknek is, a halálunknak is értelmet ad. Olyan hivatás nincs, ahol nem kell meghalni.  

A papi, szerzetesi hivatás 

A papi, szerzetesi hivatás az egyetemes emberi hivatásnak egy sajátos esete. Sem nem könnyebb, sem nem nehezebb alapjában véve a többinél. Minden hivatásnak vannak jellegzetességei. A papi, szerzetesi hivatásnak is. Mindenkinek köze van a Szenthez, de ha valakit a Szent, annak a közelsége, hatalma lenyűgöz, leköt, akkor legyen pap, szerzetes. Egy szép ószövetségi történetre hivatkozom. Azt mondotta a nép Mózesnek, hogy menj fel te a hegyre! A többiek is az Isten népe, ők is az Isten törvényei szerint fognak élni, de nem érzik magukban a bátorságot, hogy szemtől szembe találkozzanak Vele. Aki szemtől szembe is találkozni szeretne Vele, az pap, szerzetes lesz.Mindenki ugyanannak az Istennek az embere, de azt a különös szépséget, amit ez a szemtől szembe találkozás jelent, és az, ahogy a sokféle emberi támaszról lemondva, csak Őrá szeretne támaszkodni valaki, ez a sajátos szépsége a papságnak, szerzetességnek.  

Jó szívvel kívánom ennek megtapasztalását és örömét.

Bencés diáktalálkozó (Győr, 2008. május 24.)

május 23rd, 2008

Szeretettel köszöntöm az Eucharisztiára, hálaadásra összegyűlt iskolatársakat május 24-én, amely nap egy szép Mária-ünnep: Szűz Mária Keresztények Segítsége. Ezen ünnepnek  több magyar vonatkozása is van. VII. Pius pápa francia fogságában Szűz Máriához fordult segítségért. Szabadulásának emlékére rendelte el a mai ünnepet. Talán kevesen tudják, hogy 1814-ben a pápát magyar huszárok kísérték az örök városba.Boldog IX. Ince pápa, akinek szobra a budai várban látható, Rómából egy zászlót küldött Budára a következő felirattal: „Budát a Szent Szűz segíti meg.”1686-ban Buda felszabadításáért harcolókat Marco D’Aviano (Avianói Márk) kapucinus szerzetes BVDA négy betűjéből formált mondattal lelkesítette: BEATA VIRGO DABIT AUXILIUM! (Szűz Mária segít)Mária hatékony támogatását a keresztény nép gyakorta megtapasztalta. Mi magyarok Nándorfehérvárott, Budán és sok-sok más alkalommal.   Budáról jöttem haza a Szűzanya üzenetével, és azért, hogy együtt felidézzük az áldott örökséget, amit iskolánktól kaptunk, és azért, hogy hitünkben, emberségünkben megerősödve menjünk tovább az úton.  

1. Ezen az ünnepen szívünkből szakad ki az ének:            

„Gyászba borult egek,            

Háborgó tengerek           

Csillaga, Mária.           

 Míg szívünk hajóját           

Viharok csapkodják,           

Hozzád sír jajszavunk.”

Olyan világban élünk, amely mindent szétszór: Krisztus tanítását, a keresztény erkölcsöket, a tiszta családot. A lényeg, hogy Istennek ne legyen beleszólása  életünkbe, ne legyen helye a társadalomban, és ne legyen szerepe a történelemben. Sajnos, mi sem úgy élünk, ahogy Isten akarja, nem úgy cselekszünk, ahogy Isten parancsolja, s nem olyan világot teremtünk, amilyent Isten gondolt el. Ennek következménye erkölcsi környezetszennyezés. Úszunk a közönyben és az önzésben. Gyászba borult az ég, és gyászba borult a lélek. Félünk! Mi lesz velünk, mi lesz a kereszténységgel, mi lesz az egyházzal? Úgy látjuk, azt tapasztaljuk, hogy az Isten ügye mintha nem jól állna, mintha fogyna a hit, mintha ritkulna az istenes élet. Itt, most, ahogy együtt vagyunk, nem ez a tapasztalatunk, de, ha elmegyünk otthonunkba, ha a mindennapok terhét hordozzuk, érezzük, hogy a hitetlenség, az erkölcstelenség, a szenvedélyek uralma (alkohol, kábítószer, a házasság feladása) belopódzik a házunkba, és megüli a lelkünket. Majdnem minden családban probléma, akár az egyik, akár a másik, akár a harmadik. Az Anyaszentegyház is, mintha egy kicsit meginogna, mintha meggyengült volna, mintha vesztett volna erejéből. Fel-fel villan egy-egy esemény alkalmával nagy tömegélménye, de a papságra jelentkezők megfogyatkozása, a templomlátogatások gyérülése, a fiatalok elmaradozása arról árulkodik, hogy elöregedett az Anyaszentegyház.   Testvérek! Sajátos egybeesés. Itt vagyunk az Alma Mater lelki forráshelyén Szűz Mária ünnepén, aki a Keresztények Segítsége, a gyászba borult egek, háborgó tengerek Csillaga. Hoztunk felhőt eleget, hoztunk problémát eleget, s azt kérjük, hogy a Szent Szűz mutasson nekünk kiutat.Az ő példája, hite és szeretete, az általa kieszközölt kegyelem megmutatja nekünk, mi a hit és mi a szeretet? 

A mi problémánk, hogy a tornyosuló felhők eltakarják előlünk az Istent. Otthon, munkahelyünkön, az utcán látjuk, halljuk az Istent? A rádióban, a televízióban mikor fordul elő az Isten neve, s mikor tisztelettel és imádattal? Mária mit tapasztalt Betlehemben, a meneküléskor, Názáretben, később a keresztúton és a kereszt alatt? Mégis merte azt mondani, hogy a gőgösöket letaszítja trónjukról az Isten, a bűnnek gőgös uralmát megszünteti az Úr, a lelkekre ráülő világ fejedelme már megítéltetett. Ez a hit! Ezt a  Szűzanyától tanulhatjuk.   És a szeretet? Egy középkori mondás szerint: „Quid est caritas? In mundo raritas!” (Simon Árkád tanár úr talán nem fedd meg, ha magyarul is mondom e latin mondatot) Mi a szeretet? A világban ritkán leled!Bizony ritkán találjuk meg a szeretet, és sok bajunk van a szeretettel. Mert nem úgy akarjuk gyakorolni, ahogy ez a felebarátunknak jó, hanem ahogy nekünk jó. Amit mi jónak látunk, jónak tartunk, okosnak tartunk, azt akarjuk a másikra rákényszeríteni, vele elfogadtatni, ahelyett, hogy ellesnénk, mi tetszik a másiknak, mi a jó, neki hogy lenne jó. Valójában magunkat szeretjük, a magunk elképzeléseit, a magunk elgondolásait, amikor úgy véljük, hogy másokat is szeretünk. Miként volt Máriával? Ember volt, elképzelte, hogyan lesz jó az ő istenszolgálata, istenszeretete. A földre lépő Istengyermek fogadását is megtervezte, és édesanyaként dicsőséges életútját kívánta szolgálni. És így lett? Az Isten így akarta? Nem! Isten úgy akarta, hogy istállóban szülessen, mint a világnak legszegényebb embere, mert levetkőzte istenségét és az embersorsot vállalta. Szűz Mária nem lehetett Jézus kíséretében sem, hogy felragyoghasson az igazság: „mindenki anyám és testvérem, aki hallgatja Isten szavát.” Neki nem volt szabad úgy világra hozni, úgy szolgálni Jézust, ahogy ő szerette volna, de elvállalta elképzelésének feláldozását. Szerette az Istent, szerette az Úr Jézust úgy, ahogy az Isten kívánta. Ez az ő válasza szeretetünk gyógyítására: merjük a másiknak a gondolatát ellesni, mint ahogyan ő felismerte az Isten akaratát, és nem a maga akaratát kereste, erőltette.  A hit és a szeretet válságban van. Ettől borul el a lelkünk. Kérjük Máriát, hogy segítsen:           

„Süvöltő felhők közt

Nyugodtan tündökölsz,            

Tiszta szép Csillagunk.            

Segítsd meg népedet,           

Háborgó tengerek           

Csillaga, Mária!” 

2. Hazajöttünk, hogy felidézzük az áldott örökséget.Hazajöttünk, ahol fiatal éveinkben a legnagyobb lehetőséget kaptuk egy jó közösség formájában.  (Tanárok neveinek felsorolása…) A jó közösség karaktereket teremt, és hagy kibontakozni, akik aztán a közösségbe visszaáramoltatják energiáikat, s majdan elajándékozzák a világ szolgálatára. Ebben a közösségben elvetették a műveltség magvait, és felkínálták a hit ajándékait. Európai műveltséget kaptunk, amely Jézus Krisztus magvető kötényéből szóródott szét.  

A műveltség ismeretek felhalmozása, és ösztönzés arra, hogy látószögeket változtatva figyeljünk az igazságra. Ugyanakkor a hit ajándékában is részeltettünk. Megtudhattuk, hogy az evangélium szegletkő-jellege nemcsak megvilágítja a műveltséget, hanem súlyos csendjével kérdésessé is teszi. Mit ér a műveltség, ha nem ragyogja át az igazság, az Isten, akit csak hitünkkel ragadhatunk meg. Figyelmeztettek is bennünket arra, hogy hiányos a műveltségünk, gyenge a hitünk, ha a kortársi világ értékeire süketek és vakok vagyunk, s ha attól rettegünk, hogy elhúz mellettünk a világ profán műveltségével.  Felvetődhet a kérdés: szükség van-e hitünkre a változó világban? Az az igazság, hogy az egyetemes műveltség nem nélkülözheti a hit ismeretét, mert az emberi szellem folyamat, nem pedig méterrel mérhető szakaszok lánca, melyből az egyes láncszemeket, ha akarom, kihagyom, ha akarom, nem. A hit is egyetemes, már csak „űrméreténél” fogva is. Ha a Teremtő „belefér”, hogyne férje belé a teremtett világ és művei? Mielőtt a világ műveihez fogott volna, már volt, s miután abbahagyta művét, még lesz. Lappang itt valami konok félreértés, amely kényelmes, kaján és eléggé tudatlan gőggel elvágja a hitet a műveltségtől. Abban tetszeleg, hogy a hit – ha van? – nincs szüksége a „profán” világ tudására. A világ meg, ha hitetlen, úgy kell neki.  

3. Új küldetéstudattal tovább az útonHitünk és tudásunk megköveteli, hogy ismerjük fel küldetésünket napjainkban. Többé nem hihetünk látványos vallási sikerekben. Az újjárendeződés örömét éljük. Aki így él ma, az már nem a győzelmekben hisz, hanem az irgalomban. Nem a tömegbázisban, hanem abban, hogyha már senki sem figyel ránk, Krisztus még mindig szemmel tart minket, és ha már senki sem ügyel Krisztusra, mi még igen. Az „elmerülés” az emberek között pedig nem megfoszt, hanem megajándékoz a másik ember élményével. A keresztény különösből, általános emberi lesz. Levetkőzve katolicizmusunk olykor védelmi, olykor támadó célból növesztett „pikkelyeit”, egy mérték alá esünk mindenkivel. Aki ilyen föltételek között több jót tesz, az a jobb. Aki áldozatosabb, annak nagyobb szeretete van. Aki élesebben lát, az irgalmasabb.  Föl kell készülnünk a meglepetésekre: a rejtett ösvényeken új csapatok érkeznek, akiknek a szívében a miénknél nagyobb elszántság élhet. Nem hihetjük, hogy az emberszeretet kizárólagos jogú „térképolvasói” vagyunk. Ha jól figyelünk a világban, arra a következtetésre juthatunk, hogy Krisztus és társaink szegénységéhez képest fölöslegünk van, gazdagságunk terhe nyomaszt, a jóban pedig túl szegények vagyunk mellettük. Látnunk kell, hogy az igazság birtoklásának hite ellustíthat bennünket, mert igazi erőnk a szeretet folytonos kísérleteiben van.  

A világ megszólít bennünket: felelnünk kell neki. Hogyan? Nem idejétmúlt, kicsinyítő, kedveskedő, hízelgő zsargonban, mert ezzel csak azt áruljuk el, hogy nem ismerjük. Úgy kell szólnunk hozzá, mint magunkhoz. Hiányaink fölött nem hunyva szemet, a titkot titoknak nevezve, különbségeinket és különbözőségeinket nem elmosva elvtelen bólogatással és simulékonysággal, hanem világosan tudtára adva, hogy az egyetemesség őszinte vágyunk, és hogy a vágyunk teljesítésének még csak az elején vagyunk. Meg kell, hogy tudja tőlünk a világ, hogy ismerjük megosztottságát, súlyos nehézségeit, melyek a miénkkel rokonok. Amikor az örök üdvösségre várakozunk, nem illúziókra várakozunk, számunkra a kérdésnek végtelen fontossága van. A világ baja nem az, hogy laikus etikai törekvései vannak, hanem a világban fölhalmozódó cinizmus, amely mindig alacsony tapasztalatokkal akarja leplezni, hogy nem lát semmit a jövőből, mert csak a mának él. Az eseményeket fölismerni annyi, mint Isten szavát megérteni. Azt, amit az egyház hisz, átél és tanít. Ez az értelmezés megköveteli a szellem megkülönböztetéseit. Szent Pál e képességet a Szentléleknek tulajdonítja. Így mondja:a lelket ki ne oltsátok! Le ne becsüljétek a prófécia ajándékát. Mindent vizsgáljatok meg, s ami jó – nem, ami tetszik – hanem ami jó, azt fogadjátok be, őrizzétek meg. Különösen ma fontos, hogy a keresztények magukhoz szorítsák e nagy ajándékot, amellyel Isten jeleit megkülönböztetik, így ráérezve és megismerve Krisztus feltámadásának történelmi és történelmen túli horizontját, választ adhassunk az emberiség leggyötrőbb kérdéseire.  Mély ébredést várok a keresztény lelkiismeretben. Várom, hogy az ember felfedezze létünk szigorú földi mérlegeit, a kontinentális ellentétek felett. Elmúlhatatlanul szükséges az egyéni felelősség drámai növekedése: én élek, én cselekszem, én felelek mindenért. Igaz, még sűrű köd ül a szív felszínén, de a szeretet felfakadásához nem sok kell. Ne feledjük: a szeretet örök kitekintés a labirintusból a szeretet örök kezdeményezés, a szeretet az örök első lépés.

« Előző - Következő »