Kozma Imre atya weboldala

április 26th, 2009

Szentbeszéd, Bécsben az Irgalmasrendi testvérek közösségében.

2009. április 16.

Kedves Testvérek!

Tisztelettel és szeretettel köszöntöm a testvérek közösségét, most a húsvéti időben – archaikus szófordulattal -, mint sebtől gyógyult közösséget.

Jézus szenvedéseit az egyházatyák szimbolikusan gyógyító sebeknek nevezték.

A mai napra rendelt Szent Evangéliumot Szent Lukács könyvéből vettük. A Lukács-féle húsvéti üzenetben egészen más Krisztus áll elénk, mint, akivel húsvéti elképzeléseinkben találkozunk.

Elképzeléseinket húsvéti üdvözlőlapjaink is ébresztik és táplálják. Ezeken a lapokon és szentképeken, több-kevesebb művészettel megfestett képek másolataiként úgy ábrázolják Jézust, mint aki, a megnyílt sír fénytől áradó nyílásából diadalmas testtel lép ki, kezében, a halál felett aratott győzelem fehér zászlajával. Fut előle a sötétség, és az őrök is ijedten hátrálnak. Ebben az ábrázolási módban kifejezésre jut a mi nagy hitünk a feltámadás valóságában. Talán belejátszanak Szent Pál apostol beszámolói, látomásai. Pál beszél a világ végén megjelenő Gonoszról, akit „az Úr Jézus elsöpör szája leheletével”. (2Tessz.2,8) Talán az is, amit Jézus színeváltozásáról olvasunk: „Arca ragyogott, mint a nap, ruhája pedig tündökölt, mint a fény.” (Máté17,2)

Egyházunk is megerősít ebben, midőn feltámadási szobrainkban úgy jeleníti meg előttünk Jézust, mint aki az élet ura, és a fénynek az ura lett feltámadása által.

Jézus megértő és irgalmas hozzánk

Jézus nem igazolja emberi elképzeléseinket, ezért kimondhatatlan kegyelem és irgalom részéről, hogy valójában látomások nélkül, magát igazoló emberként, tanítását is bizonygató embertársként jelenik meg. Megjelenései alkalmával nem záporoz isteni fényességet, megenged kételyt és tévelyt, félreismerések köntösébe öltözik, félelmek, idegenségek légkörében közeledik övéihez. Magdolna kertésznek, az emmausziak vándornak, a tibériásiak idegennek, az első húsvéteste apostolai pedig kísértetnek nézik.

Jézus testvéri módon szól hozzájuk: „Miért vagytok megzavarodva? Miért támadt kétely a szívetekben? Nézzétek kezemet és lábamat. Én vagyok. Tapintsatok meg és lássatok: a szellemnek nincs húsa és csontja, mint nekem.”Bizony imádva kell csodálnunk Jézus türelmét és leereszkedését, hogy ennyire irgalmas hozzájuk.

Javunkra válik, ha magunkra ismerünk a tanítványok magatartásában. Hányszor megbizonyosodtunk Jézus feltámadásáról életünkben, s mégis hányszor sodor el a félelem, a kétely a mi Urunk hitétől, és a feltámadás valóságától.

Meg kell fogadnunk Jézus tanácsát: először tapintsuk meg húsát, csontját, vagyis legyünk kapcsolatban élő egyháza tagjaival; másodszor nyúljunk hozzá sebeihez, vagyis felebarátaink testi-lelki sebeit vegyünk szerető gondozásba; végül tápláljuk Őt irgalmunk mézével irgalomra éhező embertársainkban.

Hinnünk kell, hogy Jézus beleszövi magát mindennapi életünkbe. Onnét szólít bennünket – kételkedésünk és tévedésünk árnyait elűzve –   egy teljes hitre és odaadott életre.

A szenvedés elkerülhetetlen

A másik, amire megtanít bennünket Jézus húsvéti üzenetében: az elkerülhetetlen szenvedések elfogadása mennyei Atyánk kezéből, méghozzá minden kérdezés és magyarázat nélkül. Ezt kell tennünk még akkor is, ha bajaink és problémáink megoldására könnyebb kiutat látunk. Jézus a getszemáni kerti vívódásában kéri az Atyát, hogy ha lehetséges, múljék el a pohár, de hozzáteszi, ne úgy legyen, ahogy én akarom. Örökre titok marad, hogy mit akarhatott akkor Jézus? Egy biztos, hogy nem volt benne az árulás hitványsága, gyáva megfutamodás.

Élet a halálból

A kétezer éves kereszténységünknek vannak kifejezései, amelyek mindig érvényesek és újszerűek. Ilyen például: „Élet a halálból!” Szent Pál jellemzi így a Krisztusban való életet.

Ezt mi általában úgy értelmezzük, hogy a halál után lesz majd az istenibb élet. Legfeljebb arra gondolunk, hogy Jézus is előbb meghalt és utána jött a feltámadás, tehát az élet, vagyis a történések egymásutánjában szemléljük ezt a kérdést. Előbb a halál, Jézusé is, a miénk is, és utána feltámadás, Jézusé is, a miénk is.

Itt, mintha másról lenne szó. Abban az isteni életben, amit Jézus feltámadásával hozott, nemcsak egymás után szerepel a halál és a feltámadás, hanem egymás mellett is. Egyszerre van jelen valamiképpen a halál és a halált legyőző élet. Így a keresztény élet folytonos meghalás is, de folytonos feltámadás is.

Ezt látszik jelezni az a tény, hogy Jézus feltámadt testén a sebek megmaradtak. Így győzelme a halál fölött minden pillanatban kinyilvánul. A feltámadás nemcsak egyszeri történés, hanem állandó győzelem a halál fölött. Szent Pál idézi a prófétáktól: „Elnyelte a győzelem a halált.” (1Kor.15,55)

Két erő dolgozik az egyházban és az egyes lelkekben: a sebek fájdalma és a feltámadás ereje. Ezek a sebek elsősorban, miként a történeti Krisztus sebei, bűn okozta sebek. Jelen van tehát a halál az egyház testén a bűn által. Ezért kell állandóan megújulnia. Az állandó bűnbánatban valósul meg a feltámadt Krisztus győzelmes ereje. Szent Pál ki meri jelenteni, hogy „gonoszságunkból lesz nyilvánvalóvá Isten igazsága.” (Róm.3,5) Sőt megtetézi: „amikor elhatalmasodott a bűn, túláradt a kegyelem” (Róm.5,20)

Gyógyító sebek

A Szentlelket-hívó pünkösdi himnuszban énekeljük: Orvosold a sebhelyet! A Szentlélek már korábban belépett az üdvrendbe. Például Jézus feltámadásakor is. Szent Pál írja: „ha bennetek van annak Lelke, aki föltámasztotta Jézust halottaiból, életre kelti a ti halandó testeteket is a bennetek lakó Lelke által.” (Róm.8,11) A halál sebét orvosolta a Szentlélek. Így a Jézus testén megmaradó sebek a Szentlélek gyógyító erőit árasztják bele a világba. Ezt jövendölte már Izaiás próféta is (Iz.53,9), amire utalva Szent Péter kijelenti: „az Ő sajgó sebei által gyógyultatok meg”. (1Pét.2,24)

Krisztus sebei valóban gyógyítanak. A tanítványok, akik szellemnek nézték, amikor megmutatta kezét és lábát, meggyógyultak. Szent Tamás hitetlensége is a sebek érintésétől gyógyult meg.

Krisztusban minden seb egészséget hozóvá válik. Éppen ezért nem lehet olyan nagy bűn, olyan eltévelyedés, olyan elveszettség, amelyből ne lenne kiút.

Van egy különösen szép értelme a gyógyító sebnek. Mégpedig az, hogy az ember nem mondható egésznek, egészségesnek, ha nincs sebe. Akkor válik egészségessé, ha sebet kap.

Ez az egészséges emberek fölényére mutat rá. Egészen másként viselkedik az ember, például egy betegágy mellett, ha már maga is volt beteg. Aki sohasem volt beteg, könnyen elmegy egy betegágy mellett néhány könyörületes szó odavetésével.

Jézus megőrizte a sebeket kezén, lábán. Mintha csak mutatni akarta volna, hogy a felebaráti szeretet útját igazából csak azok tudják járni, akiknek sebes a kezük és sebes a lábuk. Milyen óvatosan és meggondoltan lépünk egyet, ha fáj a lábunk. És milyen finoman és óvatosan nyúlunk valamihez, ha sebes a kezünk. Ha sebes lábakkal közelítenénk meg embertársainkat és nem törnénk rájuk az egészségesek lendületével és kíméletlenségével, milyen más lenne a kapcsolatunk az emberekkel? És, ha a fájós kéz óvatosságával és gyöngédségével nyúlnánk embertársaink életébe, vagy viselt dolgaihoz, milyen másként festene az élet?

Az egészséges emberben van egy alig észrevehető nyersesség, valamilyen fölény, magabiztosság, ami elveszi a Jézus által ajánlott szerénységet, alázatot.

A lélek művésze, a Szentlélek éppen ezt a tapintatot tudja kimunkálni bennünk a kapott sebekkel vagy elszenvedett bajokkal, ahogy magán az Úr Jézuson is ezekkel dolgozta ki az emberségnek oly nagyon megcsodált érzékét. „Annak ellenére, hogy Isten fia volt, a szenvedésből tanulta meg az engedelmességet.” (Zsid.4,15)

Maga Isten tanít bennünket, hogy Jézus szenvedései, amiket szimbolikus sebeknek nevezünk, gyógyító sebek. Egész emberré, egészséges emberré tevő sebek.

Sok sebtől vérzik a világ. Sok sebet hordanak az emberek. Ebben a sebözönben arra a Jézusra kell nézni, Akit „teste szerint megöltek ugyan, de a Lélek életre keltette”. (1Pét.3,18)

Ezért kell várnunk és hívnunk nekünk is a Szentlelket, hogy orvosolja a sebeinket, „Hogy ahonnét a halál származott, onnét támadjon az élet.”

• Szentbeszédek

március 27th, 2009

Az élet, a közös együttlét átláthatatlan szövevényében a válságok miatt gyöngének, bizonytalannak, kiszolgáltatottnak érezzük magunkat. A jelenségek láttán gazdasági, politikai válságot emlegetünk, ahelyett, hogy beismernénk, valójában erkölcsi válságról van szó.Fontosak a társadalmi változások, amelyek az embereket kedvezőbb körülmények közé juttatják, de ezek az ember legbensejét mégsem érintik, mert az ember – a kényszerítő hatások ellenére is – szabad, nyitott, a végtelenre nyíló, gyökerében erkölcsi lény. Emberségének mértékét magában hordja. Szabadságunkat, amelyre oly sokszor hivatkozunk, kötetlenségek, növekvő felelőtlenségek teszik kérdésessé. Lelkiismeretünk szavával vágyaink feszítő ereje ütközik. A döntéskényszer esetenként komolytalan döntésekhez vezet, amelyek fölött valami végzetszerűség lebeg, és a sok kicsi engedmény beépül jellemünkbe, s később már csak sodródunk.Akik könnyűszerrel és olcsón akarnak mindennapi megélhetésükhöz jutni; akik sikereik érdekében mindent feláldoznak; akik minden kedvező fordulatot kihasználnak a maguk érvényesülésére, azok erkölcsi gátakkal nem kockáztatják esélyeiket.  

A zsidóknak írt levél szerzője arra hívja fel figyelmünket, hogy „tekintsünk fel a hit szerzőjére és bevégzőjére, Jézusra, aki a felkínált öröm helyett a kereszthalált szenvedte el.” (Zsid. 12,2) Számunkra Jézus a tükör, az Ő szelídsége, alázatossága, jellemének tisztasága, segítőkészsége, az Atya akaratának teljesítése. Jézus már nyilvános élete kezdetén gyökeresen ellene mond minden olcsó sikernek, és vállalja alkutlanul a küldetésével járó szenvedéseket. Ahelyett, hogy mindenhatóságát igénybe vette volna, hogy istenfiúi kiválasztottságát kihasználta volna, vállalta az embersorsot.Visszautasította a Sátánt, aki arra csábította, hogy a paradicsomi büntetés értelmében ne arca verítékével szerezzen kenyeret, hanem könnyű csoda révén; hogy ne szenvedéssel járó küzdelemben vívja ki tiszteletre méltó helyét a világban, hanem válassza a könnyebb utat, hódoljon előtte; hogy ne vállalja a sorsával járó üldöztetést, hanem vegye igénybe az ég angyalainak védelmét. 

Az Isten azt választotta ki, ami a világ szemében oktalan, gyönge, megvetett, hogy lelepleződjenek evilág bölcsei, hogy nyilvánvalóvá váljanak a világ hatalmasainak kártyái, hogy megszégyenüljenek azok, akik valaminek látszanak az emberek szemében.  Isten felforgatja az emberi gondolkodás logikáját, és azzal építi az életet, ami az emberi okoskodás szerint semmire sem jó, főleg arra nem, hogy életet hozzon létre. Semmi sem értelmetlenebb, megvetettebb a halálnál, és Isten mégis azt tette az élet szolgájává Jézus Krisztusban. A dolgok rendjének megfordítása ez, amely csodás fordulatot adott a világnak. Jézus ezt az isteni művet bizonyította tanítványainak a feltámadás örömében, amely küldetésük útján, mint örömhír, az élet üzenete lett a világ számára. 

Megváltottságunk 2009. évében  

• Kategória nélkül

január 6th, 2009

A világot sújtó pénzügyi és gazdasági válság miatt egész nemzetek kerülnek az adósság csapdájába, és a felvett hatalmas kölcsönök kamatainak kifizetése a fejlődés akadályává válik. Egyénileg küzdünk azért, hogy a lehető legjobban éljünk, s ezen erőfeszítéseink annyira elfoglalnak bennünket, hogy egyszerűen nem vesszük észre, mi történik másokkal. A gazdagok és szegények közötti szakadék gyorsulóan mélyül, de elsősorban nem a javak hiánya miatt, hanem azért, mert igazságtalanul osztják el azokat. 

A jóllakottak és szerencsefiak nyújthatnak-e reményt, akik összefogásra, a gondok megtárgyalására bíztatnak, konferenciáznak intézmények létrehozásáról a kiszolgáltatottak megsegítése, az éhezők megetetése érdekében. Hihető-e az üzenete azoknak, akiknek legfinomabb a ruhája, legszebb a lakása, eurókkal teli a pénztárcája? 

Nem reálisabb-e a betlehemi éjszaka Gyermekének igazsága, aki síró gyermekként indul el a bűnbe süllyedt emberiség megmentésére, bár erőtlennek tűnik a világ hatalmasaival szemben? Van valami izgató és kápráztató bátorság Istennek ebben a vállalkozásában. Felnőttként ezt a Gyermeket a Sátán arra kísérti, hogy vesse be isteni erejét, de Ő visszautasítja, mert Istennek nem ez az útja. Isten nem a hatalom, hanem a szeretet Istene. 

Mi a Gyermek igazsága? Az, hogy ott a boldogság, ahol szeretet van! Minden azon fordul, hogy mondja-e az ember valakinek: nem akarok semmit sem magamnak. Mindenemet neked akarom adni. A te gondjaid lesznek az én gondjaim. Minden vágyam az, hogy téged boldognak lássalak! Ez esetben teljesen mindegy, hogy az embernek nyolc pár cipője van-e, vagy csak egy, hogy gyönyörűséges palotában lakik-e, vagy kicsiny vályogkunyhóban. Ezt mindenki tudja, s ennél bölcsebbet a világ legokosabb embere sem tud kitalálni. Azért nem, mert az ő boldogsága is ezen fordul. 

Ez a Gyermek azért vállalta az istállót, a jászlat és a keresztfát, hogy beletehesse isteni szívének végtelen békéjét szívünkbe, hogy ott is béke legyen. Csak azért vállalta el a Golgotát, hogy megtarthassa az Utolsó Vacsorát és itthagyhassa nekünk, értünk megtöretett testét, értünk kiontott vérét, kínálva: Vegyétek és egyétek! Legyek én bennetek és legyen az én békém bennetek, hogy bennetek legyen a szeretet és a boldogság. Mindenkinek mondja, hogy: Vegyétek és egyétek! Nem mondja azt senkinek: Te bűnös, tökéletlen ember, nem vagy képes befogadni engem. A legnagyobb bűnösnek is azt mondotta: Menj, és többet ne vétkezzél! 

A betlehemi éjszaka jászlának Gyermeke semmi mást nem kíván tőlünk, csak azt, hogy mondjuk el neki: Uram, messze jártam, de most már akarok menni Feléd. Arra akarom felhasználni az életemet, hogy megtanuljam a Te tudományodat, a szeretetet. Ha ez sikerül, boldog leszek.  

Áldott, békés, boldog, szent Karácsonyt kíván: 

2008. Karácsony 

           P. Kozma Imre OH

• Kategória nélkül

október 14th, 2008

1. A világ, amelyben élünk 

A történelem Isten és ember közös története, üdvtörténet. Minden azért történik, hogy az ember üdvözöljön. A Kis Katekizmus első kérdése így hangzik: Mi végett vagyunk a világon? A válasz: Azért vagyunk a világon, hogy Istent megismerjük, szeressük, neki szolgáljunk s ezáltal üdvözöljünk, vagyis a mennyországba jussunk.

Ma szekularizált világban élünk. Csak az ember evilági küldetéséről van szó. Az üdvösség, mint az ember célja, nem szerepel sem fogalmainkban, sem a mindennapi gyakorlatainkban. Az ember csak evilági lehetőségeivel van elfoglalva, csak azokkal számol.

A történelem laicizálása megfertőzött bennünket. Úgy tekintjük a történelmet, mint egy jelentéssel bíró folyamatot, amely a földi teljesedés felé halad.

Bele kell nyugodnunk, hogy ez a föld nem a megoldások és kibontakozások hazája. Marx és Engels megengedhette magának azt a naivitást, hogy higgyen a rousseaui „jóemberben”, de mi, az eredeti bűnről való tanításunk mellett, nem.

Hiába a haladás boldog mámora, hiába a civilizáció és a technika összkomfortja, a csapások, betegségek és háborúk magából a létből törnek elő. Ugyanígy a megváltás és a keresztség ellenére a rossz magából az emberből tör ki minduntalan. A jó és a rossz nem elkülönülve él, sem a hitetlen, sem a hívő emberben, sem az egyházon kívül, sem az egyházban. Magában az emberben van együtt mind a kettő. Aki ezt nem szenvedi, az farizeus.

Egyedül a hívő ember él paradoxonok között. Tudja, hogy ahol Isten a legközelebb, ott van legközelebb az ellensége is.

Ez felveti a kérdést, miért vagyunk keresztények? Nyilvánvalóan nem azért, hogy ideológiát adjunk az embereknek, hanem, hogy tanúságot tegyünk előttük Jézus Krisztus mellett. Az egyház sem azért van a világon, hogy történelmet tervezzen, hanem, hogy jelenvalóvá tegye Krisztust a világban.

Ne legyünk patetikusak, nem illik hozzánk, hiszen kétezer év realitása van a vállunkon. De ne is legyünk pesszimisták, hiszen az örökélet küszöbén van a lábunk. Tegyük a dolgunkat derűsen, bizakodva és adjuk oda magunkat egészen az Istennek, éljük az életet egészen.

2. Isten szólít 

Isten eljegyezte magát velünk. Mindegyikünket szólít és hív. „Ha szavát halljátok, ne keményítsétek meg szíveteket.” – mondja a zsoltáros. (95)

Amikor harangot öntenek, előre meghatározzák a hangját, hogy összhangban legyen a többivel. Ha elkészül az öntés és kifejtik a burkolatból, következik a próba. Más-más hangot szólaltatnak meg, de a harang néma marad. Amikor megadják a megfelelő hangot, a harang válaszol reá, visszazengi ugyanazt a hangot. Tehát a hang benne van, csak várta, hogy fölébresszék, szólítsák.

Így van ez az emberi lélekkel is. Isten a maga számára teremtette és a kegyelem szólítását várja.

Isten szólít mindegyikünket. Szólít a lelkiismeret szavában, örömben és bánatban, nyugtalanságban és megbékélésben.

Ma is hív, mert szeret, amint hívta Ábrahámot, Mózest, Sámuelt, Ágostont, Istenes Jánost, Teréz Anyát ….

Minden pataknak egy a célja, hogy eljusson a tengerbe. Ha nem, akkor valahol elveszik egy mocsárban. Minden lélek célja, hogy eljusson az Istenhez. Ha nem, akkor elveszik valahol az élet útvesztőiben.

Most rajtunk a sor. Isten hívása hozzánk is elérkezett. Ne legyünk közömbösek, lagymatagok. Ne nyugodjunk bele hibáinkba. Vigyázzunk szavainkra, ne sajnáljuk egymástól a mosolyunkat és a bátorító szavakat. Legyünk türelmesebbek, megértőbbek, szelídebbek.

El kell döntenünk, a világra építünk, vagy szívünkbe engedjük a meghívást.

Ha Isten mellett döntünk, megváltoznak életünk mércéi:

·        Kezdjük önmagukért szeretni az embereket, a nehezen elviselhetőket is.

·        Megtaláljuk a lehetőségét annak, hogy a gyengéket segítsük.

·        Felismerjük, hogy a sokat emlegetett igazságosság csak a dolgok külseje. Az igazi élethez több kell: az emberi méltóság tisztelete, egymás megbecsülése, egymásra figyelés.

·        Belátjuk, hogy a féltékenység, összehasonlítgatás sehova sem vezet.

·        Kezdünk Isten ajándékaiból élni, aki nem bérelszámoló, hanem ajándékozó. Mindent megad, amire szüksége van az embernek.

3. Hospitalitás – a szeretet kényszere 

Szerzetesi hivatásunkat remélhetőleg valamennyien folyamatosan gondozzuk és elszántak vagyunk. Karizmánkat, gondolom számtalanszor átelmélkedtük és kívánunk ennek megfelelni.

Rendünk karizmája keresztény hivatásunkból nő ki, mely szerint sorsközösséget vállalunk a szenvedő Krisztussal, aki a szegényekben, betegekben szenved.

A mostani elmélkedésben a hospitalitás szellemében a beteg ember és a gondozó, ápoló, gyógyító személy nélkülözhetetlenül fontos találkozására szeretnék rámutatni.

E találkozás megvalósulása hatalmas energiákat kíván mind a betegtől, mind a gyógyítótól.

Érdemes Jézus példáját és követőinek magatartását magunk elé idézni. Jézus a gyógyítást a találkozás keretében műveli. Követői is ezen az úton járnak.

A Bethesda fürdőnél a 38 éve beteg ember azt panaszolja, hogy nincs embere. Jézus az ő embere lesz s meggyógyul.

A rablók által kifosztott és félholtra vert ember szerencsétlensége, hogy többen elmentek mellette, szerencséjét (megmentődését) pedig az hozta meg, hogy valaki megállt, lehajolt hozzá és gondjaiba vette. Az illetőnek az irgalmas szamaritánusként maradt fenn a neve.

Péter apostol a jeruzsálemi templom Ékes kapujánál a koldusnak nem tudott pénzt adni, mert szegény volt, de valami többet, igen. A Názáreti Jézus nevében az Isten erejével talpra állította.

Istenes Szent János atyánk a tűzből azokat tudta kimenteni, akikért a tűzbe ment és akiket a karjaiba vett.

Péter apostol és Istenes Szent János atyánk példája arra is utal, hogy a segítőnek isteni erő birtokában is kell lennie, hogy eredményes legyen szolgálata.

A beteg és az ápoló találkozása hatalmas energiát kíván mindkettőtől.

A betegség a beteg embernek kihívást jelent, el kell jutnia a betegség elfogadásáig.

Az ápolás, amely a szeretet művészete, megkívánja az ápoló személytől, hogy jusson el a szolgáltatástól az emberi kapcsolatig a beteg emberrel, amely az emberi méltóság tiszteletét, egymás megbecsülését, elfogadását jelenti.

A beteg ember előtt hosszú út áll. Bonyolult lelki folyamatról van szó. A betegség idején az egyén élete átértékelődik.

Mit is tehet a beteg ember, amikor fájdalom tépi a testét? Amikor rémképekkel gyötri magát? Amikor az orvosi beavatkozások széthullással fenyegetik? Amikor szembekerül az orvostudomány bizonytalanságaival? És nincs vége a szorongó kérdéseknek!

Az ember amíg él, építeni akarja magát. A betegség pedig szigorú pontossággal lerombol. Mit tegyen a beteg ember? Más irányba kell fordulnia. Fogságba esett, de él, és nincs passzivitásra ítélve. Így élve kell elfogadnia a fogoly passzivitását. Ez a legmélyebb cselekvést kívánja meg tőle, amely más, mint egy ház megtervezése, fölépítése, vagy egy lakosztály kialakítása.

Ez a cselekvés azt jelenti, hogy átengedi magát súlyos küzdelem árán Krisztusnak, s megérleli belenyugvását egy másfajta létmódba, ami Krisztus kiüresedésével rokon.

Vajon a betegnek van-e más érve ebben a világban, amely a teljesítmény, a siker felé fordul, ugyanakkor ő beteg önmagával szembesül?

Vajon a betegnek van-e más érve, mint az, hogy Jézus Krisztus a világot éppen szenvedésével és nem sikereivel váltotta meg? Csúfos halálával és nem csodáival.

Számunkra csak az a kérdés, hogy a beteg emberrel szembesülve ebben a „gyöngeségben” felismerjük-e az erőt?

A Betegápoló Irgalmasrend joggal elvárja szerzeteseitől és az intézményeiben dolgozó munkatársaktól, hogy a hospitalitás szellemében szolgálatuk több legyen a betegek kiszolgálásánál, valódi emberi kapcsolattá nemesüljön. Ez esetben remélhetjük, hogy emberszeretetünk mind a környezetünk, mind a betegek és hozzátartozóik figyelmét Krisztus felé tereli. Hitehagyott korunkban különösen fontos rámutatni titkunk eme forrására, aki nem más, mint Jézus Krisztus.

Kettős pillérre támaszkodunk. Az egyik: minden éhezőben, szegényben, betegben Jézus szenved, ezért amit egynek teszünk a legkisebbek közül, Jézusnak tesszük. A másik: a szeretet, amire mindenki szomjazik. A szeretet pedig Krisztus.

Jézust meglátni a szenvedőben, Jézus szeretetét közvetíteni a szorongó beteg embernek, ez küldetésünk lényege.

Jellegzetes gondolata Teréz Anyának ez irányban: A szenvedőkben Jézus „megtestesül”, mint az Oltáriszentségben.

Zseniális analógia a szentmisében megtört kenyér (az őskeresztények kenyértörésnek nevezték a szentmisét) és a szenvedéstől megtört emberi test között. Ezért találkozhatunk Jézussal „a szegények, a betegek színe alatt” szolgálatunk során.

Ha lélekben eljutunk idáig, akkor számunkra nem csupán elviselhető, hanem felemelő, megszentelő lesz ez az embertelenül nehéz munka.

Ne feledjük,  a hospitalitás nem csupán eszme, hanem a találkozásokban konkrét!

• Kategória nélkül