A(z) 'Kategória nélkül' kategória archívuma

A hivatás teológiája

július 2nd, 2008

 2008. július 5.  

 

A téma, aminek bemutatására röviden vállalkozom: a hivatás teológiája. Arra gondoltam, hogy nemcsak a papi és szerzetesi hivatásról kell beszélnem, hanem általában a hivatásról, és annak körében kell elhelyeznem a papi és szerzetesi hivatást.  

A második vatikáni zsinat érdekes mozzanata az, ahogy az egyetemes keresztény hivatásról szól. Minden hívő, keresztény ember meg van híva az életszentségre. Nemcsak azt mondja ezzel, hogy van általános és közös hivatás, hanem azt is, hogy mindenki egyéni hivatást is kap. Az életszentségnek egy sajátos, csak rá jellemző útját jelöli meg az Isten, és az ember ennek a hivatásnak betöltésével jut el az üdvösségre.  

A hivatás általános értelme 

Van a hivatás szónak egy általános értelme is. Azt gondolom, hogy a papi, szerzetesi hivatás mélységének megértéséhez is sok szempontot adhat. Közös emberi tapasztalatok megfogalmazásából induljunk ki. Két magyar írót szeretnék idézni.  

Az egyik Tamási Áron. Az édesanyjának írt levélben szól arról, hogy milyen érdekesen vezette őt az Úristen egy egészen szokatlan hivatás felismerésére és betöltésére. Néhány sor ebből a levélből: „Nem illendő dolog az Istenre ráfogni mindent, ami velünk, vagy mással történik. De a jelen esetben mégis rá kell döbbennünk, hogy mily csodálatos az Isten csendes igazgatása, mellyel minden utat befödöz, csupán egyet hagy nyitva, hogy azután azon az egyen futhassunk az Ő akarata szerint.”Isten „befödözi előttünk az utakat”, amelyek máshová vezetnek, s azután azt az utat hagyja nyitva, amin futhatunk, hogy az Ő szent akarata szerint a pályánkat bejárjuk. Sajátosan szép emberi megfogalmazása a hivatásnak.  

A másik Babits Mihály költői megfogalmazása, aki Istenben valaki olyant keres, aki nemcsak egy világrendet határoz meg, hanem neki is (a költőnek) rendelést ad. Versének címe: Az elbocsátott vad. „Már gyermekül vermébe ejtett, s mint bölcs vadász gyenge vadat, elbocsátott, de nem felejtett: szabadon sem vagyok szabad.”A költő keresztény családba született, egyházi gimnáziumban tanult, s mégis vad módjára bolyong a világban és kéri: vezessen hozzád a szabadság. Vezesse Istenhez a szabadság. Érdekes kép. Minden ember közös sorsának kivételes érzékenységgel megfogalmazott programja. Mindenkit „vermébe ejt az Isten”, mindenkit elbocsát, és mindenkit az ő útjának rendelésére terel. Mindez azért is érdekes, mert az ember, minden ember az egyetemes horizontot fogja át tekintetével. Nem a részre termett, hanem az egészre. És mégis a rész jut nekünk, embereknek. Ez hallatlan feszültséget jelent az emberi életben. A szívünk, az értelmünk, a vágyaink az egészre irányulnak, de az egész világ nem a mi birtokunk. Így hát valahol meg kell találnunk azt a részt, ami a miénk. Ez azt jelenti, hogy a többiről valamilyen értelemben lemondunk.  

A hivatás kibontakozása 

A gyermek még mindenhez közel van. Széles skálán mozognak feleletei a gyakorta feltett kérdésre: mi szeretnél lenni? A fiatal válasza egészen sajátos. Egyre több minden nem szeretne lenni, de az még kérdés, hogy mi lesz? A férfi a sok lehetőség közül egyet ragad meg, s a többiről lemond. Ha nem tud választani, akkor a legrosszabbat választja, mert lemarad nemcsak a részről, hanem az egészről is.  

Az egészből csak egy rész a miénk. Egyszerű mondani, ma kirándulni megyek ide, egy hét múlva máshova, stb. Életünk azonban csak egy van. Így is mondhatjuk: egy életem, egy halálom! Nem mondhatom, hogy most ezt választom, s legközelebb a másikat, mert egyetlen életem van, s azt az egyetlen életemet egyetlen választásra tehetem rá. Mérlegelhetek, de egyszer el kell döntenem, hogy melyik részt választom.  

Szép leírás az evangéliumban Mária és Márta története. „Mária a jobbik részt választotta.” (Lk 10, 42.) Ebben is kifejeződik, hogy részek vannak. Vagy ezt csinálja az ember, vagy azt. Mind a kettő jó, a másik sem rossz. Részek vannak a világban. Milyen megrendítő, hogy az egészre irányuló, vágyakozó ember be kell, hogy érje azzal a résszel, amit választott, vagy amelyik őt választotta. Mert valójában olyan a helyzetünk, mind azoké a szőlőmunkásoké, akik kimentek reggel, és várják, hogy valaki felfogadja őket. Fájdalmas a válaszuk: „Senki sem fogadott fel minket.” (Mt 20, 7) Az utolsó órában jött szőlősgazda még mindig talált embereket, akiket senki sem fogadott fel. Erre a történetre gondolva kérdezhetjük: a sokféle lehetőség közül, amit az emberi élet kínál, melyik az, ami engem szólít meg?A Kolosszei levélben van egy fontos mondat, amely ezt a valóságot mélyíti el: „Figyelj arra a szolgálatra, amely osztályrészed lett az Úrban, hogy azt betöltsd.” (Kol 4, 17.) Ezt üzeni Pál apostol Archipposznak. Nekünk is üzeni, minden embernek is, az Élet üzeni ezt nekünk. Egy szolgálatot kaptunk az Úrban, és arra kell a tekintetünket szegeznünk, hogy azt betöltsük.  

Az a keresztény paradoxon, hogy miután ezt a szolgálatot az Úrban kaptuk, azért ha ezt betöltjük, akkor mégis a miénk lesz az egész. Akkor kerülünk legközelebb az egészhez, ha volt erőnk arra, hogy elforduljunk tőle, és egy csomó dologról lemondjunk. Ha ezt az ember végigjárja, akkor tulajdonképpen Krisztus halálának és feltámadásának misztériumába öltözik bele.  


Az elvállalt hivatás 

A hivatását elvállaló ember Krisztus megváltásának titkában részesül. A keresztet veszi magára. Minden hivatás kereszt. Erről szól Jézus: „Aki követni akar, vegye fel keresztjét, és kövessen engem.” (Mt 16, 24) Kinek-kinek megvan a saját keresztje. S mert a Szentléleknek sokféle ajándéka van, kinek-kinek a saját ajándékát kell komolyan venni. Jézus mondta: „Aki első akar lenni, az legyen az utolsó.” (Mt 20, 27.) Vagyis legyen a többieknek a szolgája. A hivatás felismerésekor és választásakor felmerül a kérdés: miért akarok egy hivatást elérni? Mert úgy gondolom, hogy akkor első leszek? Vagy azért, mert azt mondom, hogy ott még utolsónak is lenni boldogság lesz számomra? Minden hivatást úgy kellene választania, elfogadnia az embernek, hogy tudván tudja, hogy itt leszek a többiek szolgája. Nem azért választom, hogy első legyek, hanem azért, mert itt tudok legjobban szolgálni.  

A hivatás: odaadott élet 

Azt a szolgálatot kell megtalálnia az embernek, ahol úgy érzi, hogy a leginkább megvalósíthatja azt, amit az evangélium mond: „Aki az életét megtartja, az elveszíti, aki az életét odaadja, az megtalálja.” (Mt 10, 39)Odaadni! Azt kell megtalálni, hol adhatom oda csakugyan az életemet, és hol éghetek úgy el, hogy annak értelme legyen! A hivatásba végülis bele kell halni. A hivatás az, ami az életünknek is, a halálunknak is értelmet ad. Olyan hivatás nincs, ahol nem kell meghalni.  

A papi, szerzetesi hivatás 

A papi, szerzetesi hivatás az egyetemes emberi hivatásnak egy sajátos esete. Sem nem könnyebb, sem nem nehezebb alapjában véve a többinél. Minden hivatásnak vannak jellegzetességei. A papi, szerzetesi hivatásnak is. Mindenkinek köze van a Szenthez, de ha valakit a Szent, annak a közelsége, hatalma lenyűgöz, leköt, akkor legyen pap, szerzetes. Egy szép ószövetségi történetre hivatkozom. Azt mondotta a nép Mózesnek, hogy menj fel te a hegyre! A többiek is az Isten népe, ők is az Isten törvényei szerint fognak élni, de nem érzik magukban a bátorságot, hogy szemtől szembe találkozzanak Vele. Aki szemtől szembe is találkozni szeretne Vele, az pap, szerzetes lesz.Mindenki ugyanannak az Istennek az embere, de azt a különös szépséget, amit ez a szemtől szembe találkozás jelent, és az, ahogy a sokféle emberi támaszról lemondva, csak Őrá szeretne támaszkodni valaki, ez a sajátos szépsége a papságnak, szerzetességnek.  

Jó szívvel kívánom ennek megtapasztalását és örömét.

Bencés diáktalálkozó (Győr, 2008. május 24.)

május 23rd, 2008

Szeretettel köszöntöm az Eucharisztiára, hálaadásra összegyűlt iskolatársakat május 24-én, amely nap egy szép Mária-ünnep: Szűz Mária Keresztények Segítsége. Ezen ünnepnek  több magyar vonatkozása is van. VII. Pius pápa francia fogságában Szűz Máriához fordult segítségért. Szabadulásának emlékére rendelte el a mai ünnepet. Talán kevesen tudják, hogy 1814-ben a pápát magyar huszárok kísérték az örök városba.Boldog IX. Ince pápa, akinek szobra a budai várban látható, Rómából egy zászlót küldött Budára a következő felirattal: „Budát a Szent Szűz segíti meg.”1686-ban Buda felszabadításáért harcolókat Marco D’Aviano (Avianói Márk) kapucinus szerzetes BVDA négy betűjéből formált mondattal lelkesítette: BEATA VIRGO DABIT AUXILIUM! (Szűz Mária segít)Mária hatékony támogatását a keresztény nép gyakorta megtapasztalta. Mi magyarok Nándorfehérvárott, Budán és sok-sok más alkalommal.   Budáról jöttem haza a Szűzanya üzenetével, és azért, hogy együtt felidézzük az áldott örökséget, amit iskolánktól kaptunk, és azért, hogy hitünkben, emberségünkben megerősödve menjünk tovább az úton.  

1. Ezen az ünnepen szívünkből szakad ki az ének:            

„Gyászba borult egek,            

Háborgó tengerek           

Csillaga, Mária.           

 Míg szívünk hajóját           

Viharok csapkodják,           

Hozzád sír jajszavunk.”

Olyan világban élünk, amely mindent szétszór: Krisztus tanítását, a keresztény erkölcsöket, a tiszta családot. A lényeg, hogy Istennek ne legyen beleszólása  életünkbe, ne legyen helye a társadalomban, és ne legyen szerepe a történelemben. Sajnos, mi sem úgy élünk, ahogy Isten akarja, nem úgy cselekszünk, ahogy Isten parancsolja, s nem olyan világot teremtünk, amilyent Isten gondolt el. Ennek következménye erkölcsi környezetszennyezés. Úszunk a közönyben és az önzésben. Gyászba borult az ég, és gyászba borult a lélek. Félünk! Mi lesz velünk, mi lesz a kereszténységgel, mi lesz az egyházzal? Úgy látjuk, azt tapasztaljuk, hogy az Isten ügye mintha nem jól állna, mintha fogyna a hit, mintha ritkulna az istenes élet. Itt, most, ahogy együtt vagyunk, nem ez a tapasztalatunk, de, ha elmegyünk otthonunkba, ha a mindennapok terhét hordozzuk, érezzük, hogy a hitetlenség, az erkölcstelenség, a szenvedélyek uralma (alkohol, kábítószer, a házasság feladása) belopódzik a házunkba, és megüli a lelkünket. Majdnem minden családban probléma, akár az egyik, akár a másik, akár a harmadik. Az Anyaszentegyház is, mintha egy kicsit meginogna, mintha meggyengült volna, mintha vesztett volna erejéből. Fel-fel villan egy-egy esemény alkalmával nagy tömegélménye, de a papságra jelentkezők megfogyatkozása, a templomlátogatások gyérülése, a fiatalok elmaradozása arról árulkodik, hogy elöregedett az Anyaszentegyház.   Testvérek! Sajátos egybeesés. Itt vagyunk az Alma Mater lelki forráshelyén Szűz Mária ünnepén, aki a Keresztények Segítsége, a gyászba borult egek, háborgó tengerek Csillaga. Hoztunk felhőt eleget, hoztunk problémát eleget, s azt kérjük, hogy a Szent Szűz mutasson nekünk kiutat.Az ő példája, hite és szeretete, az általa kieszközölt kegyelem megmutatja nekünk, mi a hit és mi a szeretet? 

A mi problémánk, hogy a tornyosuló felhők eltakarják előlünk az Istent. Otthon, munkahelyünkön, az utcán látjuk, halljuk az Istent? A rádióban, a televízióban mikor fordul elő az Isten neve, s mikor tisztelettel és imádattal? Mária mit tapasztalt Betlehemben, a meneküléskor, Názáretben, később a keresztúton és a kereszt alatt? Mégis merte azt mondani, hogy a gőgösöket letaszítja trónjukról az Isten, a bűnnek gőgös uralmát megszünteti az Úr, a lelkekre ráülő világ fejedelme már megítéltetett. Ez a hit! Ezt a  Szűzanyától tanulhatjuk.   És a szeretet? Egy középkori mondás szerint: „Quid est caritas? In mundo raritas!” (Simon Árkád tanár úr talán nem fedd meg, ha magyarul is mondom e latin mondatot) Mi a szeretet? A világban ritkán leled!Bizony ritkán találjuk meg a szeretet, és sok bajunk van a szeretettel. Mert nem úgy akarjuk gyakorolni, ahogy ez a felebarátunknak jó, hanem ahogy nekünk jó. Amit mi jónak látunk, jónak tartunk, okosnak tartunk, azt akarjuk a másikra rákényszeríteni, vele elfogadtatni, ahelyett, hogy ellesnénk, mi tetszik a másiknak, mi a jó, neki hogy lenne jó. Valójában magunkat szeretjük, a magunk elképzeléseit, a magunk elgondolásait, amikor úgy véljük, hogy másokat is szeretünk. Miként volt Máriával? Ember volt, elképzelte, hogyan lesz jó az ő istenszolgálata, istenszeretete. A földre lépő Istengyermek fogadását is megtervezte, és édesanyaként dicsőséges életútját kívánta szolgálni. És így lett? Az Isten így akarta? Nem! Isten úgy akarta, hogy istállóban szülessen, mint a világnak legszegényebb embere, mert levetkőzte istenségét és az embersorsot vállalta. Szűz Mária nem lehetett Jézus kíséretében sem, hogy felragyoghasson az igazság: „mindenki anyám és testvérem, aki hallgatja Isten szavát.” Neki nem volt szabad úgy világra hozni, úgy szolgálni Jézust, ahogy ő szerette volna, de elvállalta elképzelésének feláldozását. Szerette az Istent, szerette az Úr Jézust úgy, ahogy az Isten kívánta. Ez az ő válasza szeretetünk gyógyítására: merjük a másiknak a gondolatát ellesni, mint ahogyan ő felismerte az Isten akaratát, és nem a maga akaratát kereste, erőltette.  A hit és a szeretet válságban van. Ettől borul el a lelkünk. Kérjük Máriát, hogy segítsen:           

„Süvöltő felhők közt

Nyugodtan tündökölsz,            

Tiszta szép Csillagunk.            

Segítsd meg népedet,           

Háborgó tengerek           

Csillaga, Mária!” 

2. Hazajöttünk, hogy felidézzük az áldott örökséget.Hazajöttünk, ahol fiatal éveinkben a legnagyobb lehetőséget kaptuk egy jó közösség formájában.  (Tanárok neveinek felsorolása…) A jó közösség karaktereket teremt, és hagy kibontakozni, akik aztán a közösségbe visszaáramoltatják energiáikat, s majdan elajándékozzák a világ szolgálatára. Ebben a közösségben elvetették a műveltség magvait, és felkínálták a hit ajándékait. Európai műveltséget kaptunk, amely Jézus Krisztus magvető kötényéből szóródott szét.  

A műveltség ismeretek felhalmozása, és ösztönzés arra, hogy látószögeket változtatva figyeljünk az igazságra. Ugyanakkor a hit ajándékában is részeltettünk. Megtudhattuk, hogy az evangélium szegletkő-jellege nemcsak megvilágítja a műveltséget, hanem súlyos csendjével kérdésessé is teszi. Mit ér a műveltség, ha nem ragyogja át az igazság, az Isten, akit csak hitünkkel ragadhatunk meg. Figyelmeztettek is bennünket arra, hogy hiányos a műveltségünk, gyenge a hitünk, ha a kortársi világ értékeire süketek és vakok vagyunk, s ha attól rettegünk, hogy elhúz mellettünk a világ profán műveltségével.  Felvetődhet a kérdés: szükség van-e hitünkre a változó világban? Az az igazság, hogy az egyetemes műveltség nem nélkülözheti a hit ismeretét, mert az emberi szellem folyamat, nem pedig méterrel mérhető szakaszok lánca, melyből az egyes láncszemeket, ha akarom, kihagyom, ha akarom, nem. A hit is egyetemes, már csak „űrméreténél” fogva is. Ha a Teremtő „belefér”, hogyne férje belé a teremtett világ és művei? Mielőtt a világ műveihez fogott volna, már volt, s miután abbahagyta művét, még lesz. Lappang itt valami konok félreértés, amely kényelmes, kaján és eléggé tudatlan gőggel elvágja a hitet a műveltségtől. Abban tetszeleg, hogy a hit – ha van? – nincs szüksége a „profán” világ tudására. A világ meg, ha hitetlen, úgy kell neki.  

3. Új küldetéstudattal tovább az útonHitünk és tudásunk megköveteli, hogy ismerjük fel küldetésünket napjainkban. Többé nem hihetünk látványos vallási sikerekben. Az újjárendeződés örömét éljük. Aki így él ma, az már nem a győzelmekben hisz, hanem az irgalomban. Nem a tömegbázisban, hanem abban, hogyha már senki sem figyel ránk, Krisztus még mindig szemmel tart minket, és ha már senki sem ügyel Krisztusra, mi még igen. Az „elmerülés” az emberek között pedig nem megfoszt, hanem megajándékoz a másik ember élményével. A keresztény különösből, általános emberi lesz. Levetkőzve katolicizmusunk olykor védelmi, olykor támadó célból növesztett „pikkelyeit”, egy mérték alá esünk mindenkivel. Aki ilyen föltételek között több jót tesz, az a jobb. Aki áldozatosabb, annak nagyobb szeretete van. Aki élesebben lát, az irgalmasabb.  Föl kell készülnünk a meglepetésekre: a rejtett ösvényeken új csapatok érkeznek, akiknek a szívében a miénknél nagyobb elszántság élhet. Nem hihetjük, hogy az emberszeretet kizárólagos jogú „térképolvasói” vagyunk. Ha jól figyelünk a világban, arra a következtetésre juthatunk, hogy Krisztus és társaink szegénységéhez képest fölöslegünk van, gazdagságunk terhe nyomaszt, a jóban pedig túl szegények vagyunk mellettük. Látnunk kell, hogy az igazság birtoklásának hite ellustíthat bennünket, mert igazi erőnk a szeretet folytonos kísérleteiben van.  

A világ megszólít bennünket: felelnünk kell neki. Hogyan? Nem idejétmúlt, kicsinyítő, kedveskedő, hízelgő zsargonban, mert ezzel csak azt áruljuk el, hogy nem ismerjük. Úgy kell szólnunk hozzá, mint magunkhoz. Hiányaink fölött nem hunyva szemet, a titkot titoknak nevezve, különbségeinket és különbözőségeinket nem elmosva elvtelen bólogatással és simulékonysággal, hanem világosan tudtára adva, hogy az egyetemesség őszinte vágyunk, és hogy a vágyunk teljesítésének még csak az elején vagyunk. Meg kell, hogy tudja tőlünk a világ, hogy ismerjük megosztottságát, súlyos nehézségeit, melyek a miénkkel rokonok. Amikor az örök üdvösségre várakozunk, nem illúziókra várakozunk, számunkra a kérdésnek végtelen fontossága van. A világ baja nem az, hogy laikus etikai törekvései vannak, hanem a világban fölhalmozódó cinizmus, amely mindig alacsony tapasztalatokkal akarja leplezni, hogy nem lát semmit a jövőből, mert csak a mának él. Az eseményeket fölismerni annyi, mint Isten szavát megérteni. Azt, amit az egyház hisz, átél és tanít. Ez az értelmezés megköveteli a szellem megkülönböztetéseit. Szent Pál e képességet a Szentléleknek tulajdonítja. Így mondja:a lelket ki ne oltsátok! Le ne becsüljétek a prófécia ajándékát. Mindent vizsgáljatok meg, s ami jó – nem, ami tetszik – hanem ami jó, azt fogadjátok be, őrizzétek meg. Különösen ma fontos, hogy a keresztények magukhoz szorítsák e nagy ajándékot, amellyel Isten jeleit megkülönböztetik, így ráérezve és megismerve Krisztus feltámadásának történelmi és történelmen túli horizontját, választ adhassunk az emberiség leggyötrőbb kérdéseire.  Mély ébredést várok a keresztény lelkiismeretben. Várom, hogy az ember felfedezze létünk szigorú földi mérlegeit, a kontinentális ellentétek felett. Elmúlhatatlanul szükséges az egyéni felelősség drámai növekedése: én élek, én cselekszem, én felelek mindenért. Igaz, még sűrű köd ül a szív felszínén, de a szeretet felfakadásához nem sok kell. Ne feledjük: a szeretet örök kitekintés a labirintusból a szeretet örök kezdeményezés, a szeretet az örök első lépés.

Kereszténység Húsvét után

május 20th, 2008

A kereszténység húsvéti történet, a hit története. A húsvéti eseménynek nincs szemtanúja, hanem tanúi vannak. Péter apostol pünkösdi beszédében a kereszténység igazságát tömören így foglalta össze: „A Názáreti Jézust az Isten igazolta előttetek, a hatalmas csodákkal és jelekkel. Ezt az embert az Isten elhatározott terve szerint kiszolgáltattátok és gonosz kezek által keresztre feszítve elveszejtettétek. Az Isten azonban feloldotta a halál bilincseit, s ezt a Jézust feltámasztotta, akinek mi mind tanúi vagyunk.” (Ap.Csel.2.) 

Szent János apostol az evangéliumában felvette a küzdelmet kora földhözragadt elgondolásával, mely szerint Jézus Krisztus istenségében nem szenvedhetett és nem halhatott meg, mert az Isten nem szenvedhet és nem halhat meg. Valójában Isten a világban a feltámadott Jézusban jelent meg. A húsvéti történetben az igazi Isten képe tárult fel előttünk, ami azt jelenti, hogy Jézus Krisztusban az értünk emberré lett Isten szenvedett és halt meg a mi üdvösségünkért, akit az Atya feltámasztott a halálból, hogy új életünk legyen.  

Egy kapu mindig bezárul, amikor az ember bűnt követ el, vagyis elfordul Istentől. Sajnos mi még jól be is csaptuk magunk mögött az ajtót. A világ ettől az ajtócsapkodástól hangos. Húsvét egy új kapu nyitása, amely örökre nyitva marad, mert szemöldökfájára új szó került: irgalom.  

Az új istenkép lényeges elemei:

  • „Atyám, ha akarod, kerüljön el ez a kehely. De ne az én akaratom teljesüljön, hanem a tied.” (Lk.22,43)
  • „Istenem, Istenem, miért hagytál el?” (Mk.15,34)

„Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet.” (Mk.23,46.)

  • „Ha majd fölmagasztaltatom a földről, mindenkit magamhoz vonzok!” (Jn.12,32)
  • „Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, ha nem helyezem ujjamat a szegek helyére, és oldalába nem teszem a kezem, nem hiszem.” (Jn.20,25.)

„Tamás: nyújtsd ide az ujjadat és nézd kezemet. Nyújtsd ki a kezedet, és tedd oldalamba. S ne légy hitetlen, hanem hívő.” (Jn.20,27) 

2008 HÚSVÉT

március 21st, 2008

Sok sebtől vérzik a világ. Sok sebet hordanak az emberek. Ebben a sebözönben arra a Jézusra nézünk, akit „teste szerint megöltek ugyan, de a Lélek életre keltette” (1Pét 3,18).Egyetlen orvosságunk van (lehet): a Húsvéti Titok! Ezt a szenvedő Jézus utolsó, és a feltámadó Jézus első pillanata foglalja magába.  Drámai volt Jézus utolsó pillanata. Egy egész világ bűnével megterhelten, háromévi tanítás eredménytelenségétől lesújtottan, az elfogatástól, elítéléstől, keresztúttól és megfeszítéstől megkínzottan, Istentől való elhagyatottságának kifejezést adva érkezik utolsó pillanatához. Az utolsó sóhaja: Beteljesedett! Az első maratoni futó a győzelem hírével érkezve a kimerüléstől összeesett, és csak ennyit suttogott: Győztünk! Jézus is elgyötörten, haldokolva kiáltotta bele a rettenetes nagy világéjszakába a küldetés elvégzését és sikerét. Dicsőséges volt a feltámadt Jézus első pillanata. Az éjszaka felén, a legsötétebb órában kijön a kővel lezárt és a pecséttel lepecsételt sírból. Megáll a minden halál győzelmi helye, a sír előtt, és odakiáltja a magát győztesnek képzelő halálnak: „Halál, hol a te győzelmed? Hol a te fullánkod?” (1Kor 15,55)   Katonák, főpapok, Pilátus, Jézus hívei és az apostolok is azt hiszik, úgy tudják, hogy Jézus halott. Mindkét pillanat győzelemről szól, de még sötétben, a bűn és halál teljes győzelmének látszatával szemben hangzik el, Isten nagy hallgatása közepette, és a Jézus haláláról meggyőződött emberek színe előtt.  

A hitben Jézus kezd élni bennünk, ha tudunk azonosulni Vele egy világ éjszakájával szemben is bátor hitünkkel; ha merünk Isten hallgatása közben is, és az emberek magabiztos ellenkezése ellenére is vallomást tenni Jézus feltámadásáról! A hit mindig ilyen légkörben valósul meg, ezért érthetőek félelmeink és elfogódottságunk.  Aki a hitben Jézus feltámadásából kap részesedést, az a körülötte terjengő sötétség szemébe kiáltja a krisztusi élet diadalát, ami nem más, mint evilági szegénységekben az Isten gazdagságát, evilági veszteségeinkben és gyászainkban az örök élet vigaszát, a szelídség alázatában az Isten hatalmát, az irgalmasság önpazarlásában az isteni gazdagságot, a tiszta szív lemondásaiban az Isten ragyogó arcát, a békeszerzők idegölő fáradalmaiban az Isten gyermekeinek örömét, az üldözöttség és rágalmazottság keserveiben az Isten uralmának fényeit észrevenni. Ez a húsvéti Krisztus halállal szembeni élete bennünk.  

Figyelemreméltó az, hogy a különböző kultúrák önmagukból kiemelkedve a békére, az igazságra, a szabadságra és a szeretetre vágynak. A ma embere több-kevesebb világossággal érzi és sejti ezeknek az eszméknek általános voltát. Ezek pedig túlmutatnak a kézzel fogható világon, és üzenetként foghatók fel onnét, ahol nincs „létért való küzdelem”. Ez az egyetemes vágyódás ezek felé az eszmék felé kiemel bennünket az evilágiságból, és egy felsőbbrendű világ létezését sejteti.   A feltámadt Jézussal kiáltsuk bele a mindent elnyelni akaró sötétségbe az élet, a jóság, és szeretet hitét, hogy ebből a hitből fakadjon föl a minden halált elsöprő isteni élet.  2008 Húsvétján

« Előző - Következő »