A(z) 'Kategória nélkül' kategória archívuma

Karácsonyi üzenet 2008

január 6th, 2009

A világot sújtó pénzügyi és gazdasági válság miatt egész nemzetek kerülnek az adósság csapdájába, és a felvett hatalmas kölcsönök kamatainak kifizetése a fejlődés akadályává válik. Egyénileg küzdünk azért, hogy a lehető legjobban éljünk, s ezen erőfeszítéseink annyira elfoglalnak bennünket, hogy egyszerűen nem vesszük észre, mi történik másokkal. A gazdagok és szegények közötti szakadék gyorsulóan mélyül, de elsősorban nem a javak hiánya miatt, hanem azért, mert igazságtalanul osztják el azokat. 

A jóllakottak és szerencsefiak nyújthatnak-e reményt, akik összefogásra, a gondok megtárgyalására bíztatnak, konferenciáznak intézmények létrehozásáról a kiszolgáltatottak megsegítése, az éhezők megetetése érdekében. Hihető-e az üzenete azoknak, akiknek legfinomabb a ruhája, legszebb a lakása, eurókkal teli a pénztárcája? 

Nem reálisabb-e a betlehemi éjszaka Gyermekének igazsága, aki síró gyermekként indul el a bűnbe süllyedt emberiség megmentésére, bár erőtlennek tűnik a világ hatalmasaival szemben? Van valami izgató és kápráztató bátorság Istennek ebben a vállalkozásában. Felnőttként ezt a Gyermeket a Sátán arra kísérti, hogy vesse be isteni erejét, de Ő visszautasítja, mert Istennek nem ez az útja. Isten nem a hatalom, hanem a szeretet Istene. 

Mi a Gyermek igazsága? Az, hogy ott a boldogság, ahol szeretet van! Minden azon fordul, hogy mondja-e az ember valakinek: nem akarok semmit sem magamnak. Mindenemet neked akarom adni. A te gondjaid lesznek az én gondjaim. Minden vágyam az, hogy téged boldognak lássalak! Ez esetben teljesen mindegy, hogy az embernek nyolc pár cipője van-e, vagy csak egy, hogy gyönyörűséges palotában lakik-e, vagy kicsiny vályogkunyhóban. Ezt mindenki tudja, s ennél bölcsebbet a világ legokosabb embere sem tud kitalálni. Azért nem, mert az ő boldogsága is ezen fordul. 

Ez a Gyermek azért vállalta az istállót, a jászlat és a keresztfát, hogy beletehesse isteni szívének végtelen békéjét szívünkbe, hogy ott is béke legyen. Csak azért vállalta el a Golgotát, hogy megtarthassa az Utolsó Vacsorát és itthagyhassa nekünk, értünk megtöretett testét, értünk kiontott vérét, kínálva: Vegyétek és egyétek! Legyek én bennetek és legyen az én békém bennetek, hogy bennetek legyen a szeretet és a boldogság. Mindenkinek mondja, hogy: Vegyétek és egyétek! Nem mondja azt senkinek: Te bűnös, tökéletlen ember, nem vagy képes befogadni engem. A legnagyobb bűnösnek is azt mondotta: Menj, és többet ne vétkezzél! 

A betlehemi éjszaka jászlának Gyermeke semmi mást nem kíván tőlünk, csak azt, hogy mondjuk el neki: Uram, messze jártam, de most már akarok menni Feléd. Arra akarom felhasználni az életemet, hogy megtanuljam a Te tudományodat, a szeretetet. Ha ez sikerül, boldog leszek.  

Áldott, békés, boldog, szent Karácsonyt kíván: 

2008. Karácsony 

           P. Kozma Imre OH

Karizmánk a hospitalitás

október 14th, 2008

 

1. A világ, amelyben élünk 

A történelem Isten és ember közös története, üdvtörténet. Minden azért történik, hogy az ember üdvözöljön. A Kis Katekizmus első kérdése így hangzik: Mi végett vagyunk a világon? A válasz: Azért vagyunk a világon, hogy Istent megismerjük, szeressük, neki szolgáljunk s ezáltal üdvözöljünk, vagyis a mennyországba jussunk.

Ma szekularizált világban élünk. Csak az ember evilági küldetéséről van szó. Az üdvösség, mint az ember célja, nem szerepel sem fogalmainkban, sem a mindennapi gyakorlatainkban. Az ember csak evilági lehetőségeivel van elfoglalva, csak azokkal számol.

A történelem laicizálása megfertőzött bennünket. Úgy tekintjük a történelmet, mint egy jelentéssel bíró folyamatot, amely a földi teljesedés felé halad.

 

Bele kell nyugodnunk, hogy ez a föld nem a megoldások és kibontakozások hazája. Marx és Engels megengedhette magának azt a naivitást, hogy higgyen a rousseaui „jóemberben”, de mi, az eredeti bűnről való tanításunk mellett, nem.

Hiába a haladás boldog mámora, hiába a civilizáció és a technika összkomfortja, a csapások, betegségek és háborúk magából a létből törnek elő. Ugyanígy a megváltás és a keresztség ellenére a rossz magából az emberből tör ki minduntalan. A jó és a rossz nem elkülönülve él, sem a hitetlen, sem a hívő emberben, sem az egyházon kívül, sem az egyházban. Magában az emberben van együtt mind a kettő. Aki ezt nem szenvedi, az farizeus.

 

Egyedül a hívő ember él paradoxonok között. Tudja, hogy ahol Isten a legközelebb, ott van legközelebb az ellensége is.

Ez felveti a kérdést, miért vagyunk keresztények? Nyilvánvalóan nem azért, hogy ideológiát adjunk az embereknek, hanem, hogy tanúságot tegyünk előttük Jézus Krisztus mellett. Az egyház sem azért van a világon, hogy történelmet tervezzen, hanem, hogy jelenvalóvá tegye Krisztust a világban.

Ne legyünk patetikusak, nem illik hozzánk, hiszen kétezer év realitása van a vállunkon. De ne is legyünk pesszimisták, hiszen az örökélet küszöbén van a lábunk. Tegyük a dolgunkat derűsen, bizakodva és adjuk oda magunkat egészen az Istennek, éljük az életet egészen.

 

 

2. Isten szólít 

Isten eljegyezte magát velünk. Mindegyikünket szólít és hív. „Ha szavát halljátok, ne keményítsétek meg szíveteket.” – mondja a zsoltáros. (95)

Amikor harangot öntenek, előre meghatározzák a hangját, hogy összhangban legyen a többivel. Ha elkészül az öntés és kifejtik a burkolatból, következik a próba. Más-más hangot szólaltatnak meg, de a harang néma marad. Amikor megadják a megfelelő hangot, a harang válaszol reá, visszazengi ugyanazt a hangot. Tehát a hang benne van, csak várta, hogy fölébresszék, szólítsák.

Így van ez az emberi lélekkel is. Isten a maga számára teremtette és a kegyelem szólítását várja.

Isten szólít mindegyikünket. Szólít a lelkiismeret szavában, örömben és bánatban, nyugtalanságban és megbékélésben.

Ma is hív, mert szeret, amint hívta Ábrahámot, Mózest, Sámuelt, Ágostont, Istenes Jánost, Teréz Anyát ….

 

Minden pataknak egy a célja, hogy eljusson a tengerbe. Ha nem, akkor valahol elveszik egy mocsárban. Minden lélek célja, hogy eljusson az Istenhez. Ha nem, akkor elveszik valahol az élet útvesztőiben.

 

Most rajtunk a sor. Isten hívása hozzánk is elérkezett. Ne legyünk közömbösek, lagymatagok. Ne nyugodjunk bele hibáinkba. Vigyázzunk szavainkra, ne sajnáljuk egymástól a mosolyunkat és a bátorító szavakat. Legyünk türelmesebbek, megértőbbek, szelídebbek.

 

El kell döntenünk, a világra építünk, vagy szívünkbe engedjük a meghívást.

Ha Isten mellett döntünk, megváltoznak életünk mércéi:

·        Kezdjük önmagukért szeretni az embereket, a nehezen elviselhetőket is.

·        Megtaláljuk a lehetőségét annak, hogy a gyengéket segítsük.

·        Felismerjük, hogy a sokat emlegetett igazságosság csak a dolgok külseje. Az igazi élethez több kell: az emberi méltóság tisztelete, egymás megbecsülése, egymásra figyelés.

·        Belátjuk, hogy a féltékenység, összehasonlítgatás sehova sem vezet.

·        Kezdünk Isten ajándékaiból élni, aki nem bérelszámoló, hanem ajándékozó. Mindent megad, amire szüksége van az embernek.

 

 

3. Hospitalitás – a szeretet kényszere 

Szerzetesi hivatásunkat remélhetőleg valamennyien folyamatosan gondozzuk és elszántak vagyunk. Karizmánkat, gondolom számtalanszor átelmélkedtük és kívánunk ennek megfelelni.

Rendünk karizmája keresztény hivatásunkból nő ki, mely szerint sorsközösséget vállalunk a szenvedő Krisztussal, aki a szegényekben, betegekben szenved.

 

A mostani elmélkedésben a hospitalitás szellemében a beteg ember és a gondozó, ápoló, gyógyító személy nélkülözhetetlenül fontos találkozására szeretnék rámutatni.

E találkozás megvalósulása hatalmas energiákat kíván mind a betegtől, mind a gyógyítótól.

 

Érdemes Jézus példáját és követőinek magatartását magunk elé idézni. Jézus a gyógyítást a találkozás keretében műveli. Követői is ezen az úton járnak.

A Bethesda fürdőnél a 38 éve beteg ember azt panaszolja, hogy nincs embere. Jézus az ő embere lesz s meggyógyul.

A rablók által kifosztott és félholtra vert ember szerencsétlensége, hogy többen elmentek mellette, szerencséjét (megmentődését) pedig az hozta meg, hogy valaki megállt, lehajolt hozzá és gondjaiba vette. Az illetőnek az irgalmas szamaritánusként maradt fenn a neve.

Péter apostol a jeruzsálemi templom Ékes kapujánál a koldusnak nem tudott pénzt adni, mert szegény volt, de valami többet, igen. A Názáreti Jézus nevében az Isten erejével talpra állította.

Istenes Szent János atyánk a tűzből azokat tudta kimenteni, akikért a tűzbe ment és akiket a karjaiba vett.

Péter apostol és Istenes Szent János atyánk példája arra is utal, hogy a segítőnek isteni erő birtokában is kell lennie, hogy eredményes legyen szolgálata.

 

A beteg és az ápoló találkozása hatalmas energiát kíván mindkettőtől.

A betegség a beteg embernek kihívást jelent, el kell jutnia a betegség elfogadásáig.

Az ápolás, amely a szeretet művészete, megkívánja az ápoló személytől, hogy jusson el a szolgáltatástól az emberi kapcsolatig a beteg emberrel, amely az emberi méltóság tiszteletét, egymás megbecsülését, elfogadását jelenti.

 

A beteg ember előtt hosszú út áll. Bonyolult lelki folyamatról van szó. A betegség idején az egyén élete átértékelődik.

Mit is tehet a beteg ember, amikor fájdalom tépi a testét? Amikor rémképekkel gyötri magát? Amikor az orvosi beavatkozások széthullással fenyegetik? Amikor szembekerül az orvostudomány bizonytalanságaival? És nincs vége a szorongó kérdéseknek!

 

Az ember amíg él, építeni akarja magát. A betegség pedig szigorú pontossággal lerombol. Mit tegyen a beteg ember? Más irányba kell fordulnia. Fogságba esett, de él, és nincs passzivitásra ítélve. Így élve kell elfogadnia a fogoly passzivitását. Ez a legmélyebb cselekvést kívánja meg tőle, amely más, mint egy ház megtervezése, fölépítése, vagy egy lakosztály kialakítása.

Ez a cselekvés azt jelenti, hogy átengedi magát súlyos küzdelem árán Krisztusnak, s megérleli belenyugvását egy másfajta létmódba, ami Krisztus kiüresedésével rokon.

Vajon a betegnek van-e más érve ebben a világban, amely a teljesítmény, a siker felé fordul, ugyanakkor ő beteg önmagával szembesül?

Vajon a betegnek van-e más érve, mint az, hogy Jézus Krisztus a világot éppen szenvedésével és nem sikereivel váltotta meg? Csúfos halálával és nem csodáival.

Számunkra csak az a kérdés, hogy a beteg emberrel szembesülve ebben a „gyöngeségben” felismerjük-e az erőt?

 

A Betegápoló Irgalmasrend joggal elvárja szerzeteseitől és az intézményeiben dolgozó munkatársaktól, hogy a hospitalitás szellemében szolgálatuk több legyen a betegek kiszolgálásánál, valódi emberi kapcsolattá nemesüljön. Ez esetben remélhetjük, hogy emberszeretetünk mind a környezetünk, mind a betegek és hozzátartozóik figyelmét Krisztus felé tereli. Hitehagyott korunkban különösen fontos rámutatni titkunk eme forrására, aki nem más, mint Jézus Krisztus.

 

Kettős pillérre támaszkodunk. Az egyik: minden éhezőben, szegényben, betegben Jézus szenved, ezért amit egynek teszünk a legkisebbek közül, Jézusnak tesszük. A másik: a szeretet, amire mindenki szomjazik. A szeretet pedig Krisztus.

Jézust meglátni a szenvedőben, Jézus szeretetét közvetíteni a szorongó beteg embernek, ez küldetésünk lényege.

Jellegzetes gondolata Teréz Anyának ez irányban: A szenvedőkben Jézus „megtestesül”, mint az Oltáriszentségben.

Zseniális analógia a szentmisében megtört kenyér (az őskeresztények kenyértörésnek nevezték a szentmisét) és a szenvedéstől megtört emberi test között. Ezért találkozhatunk Jézussal „a szegények, a betegek színe alatt” szolgálatunk során.

Ha lélekben eljutunk idáig, akkor számunkra nem csupán elviselhető, hanem felemelő, megszentelő lesz ez az embertelenül nehéz munka.

Ne feledjük,  a hospitalitás nem csupán eszme, hanem a találkozásokban konkrét!

 

 

Nem kell elmenniük, ti adjatok nekik enni!

augusztus 25th, 2008

Jézus, aki azért jött, hogy hirdesse az evangéliumot, és az üdvösségre vezessen minket, földi bajainkat sem nézi tétlenül. Igazolja ezt a kenyérszaporítás csodája, amikor a hozzá sereglő, igazságaira szomjazó tömegnek testi táplálékot is nyújt. Az aggodalmaskodó tanítványok nem várt módon váltak az esemény szereplőivé. Ők csak figyelmeztetni akarták Jézust, hogy bocsássa el a népet, hogy élelmet vásárolhasson magának, mert a környék, ahol tartózkodnak, elhagyatott, s az idő is eljárt. „Nem kell elmenniük, ti adjatok nekik enni!” (Mt 14, 17) – szólt Jézus. Minden krisztushívőnek ez a feladata a világban, amit mi máltaiak fogadalommal megerősítve is vállalunk.  

Nem kell elmenniük… Fájdalmas tapasztalat, hogy napjainkban sokan gondolják úgy, hogy a keresztény kultúrkörben, az egyházban nem kapnak választ életük kérdéseire. Sokan ki is lépnek az egyházból, főleg Nyugat-Európa egyes országaiban, ahol egyházi adó fizetésével szükséges igazolni egyháztagságukat, mások egyszerűen elkerülik, vagy távol maradnak, mondván, nincs ott semmi keresnivalójuk. Olyanok is vannak, akik egy sajátos divatot követve ezoteriákban, okkultizmusokban keresik „üdvösségüket”.  

Mindenekelőtt azt kellene megvizsgálni, hogy a modern ember ezen magatartása, törekvése talán őszinte, de igaznak mondható–e? Az általános vélemény szerint krízisről van szó. Az emberek nem keresik semminek sem az értelmét. Úgy gondolják, hogy minden sorsszerű. Mindent el kell fogadni úgy, ahogy van, változtatásra úgysincs lehetőség. Sajnálatos, hogy csak az egészség, a társadalmi beágyazottság és a jólét kérdései kerülnek előtérbe. Ez a szemlélet lefokozza az embert, „egydimenziós” lényként kezeli, aki termel és fogyaszt. Tagadja az emberi személy istenképűségét és természetfölötti rendeltetését.  Jézus figyelmeztet bennünket: nemcsak kenyérre, hanem lelki táplálékra, Isten Igéjére és az Élet Kenyerére is szüksége van az embernek. A kenyérszaporítás evangéliuma nagy kihívás a számunkra. Kérdés, készek vagyunk-e az élet mindennapi kenyerét, a jézusi igazságokat, amelyek hitet ébreszthetnek, megosztani azokkal, akik a „pusztában vándorolnak”? Nyugtalanító, hogy abból az Európából – amelyet átjárt a kereszténységben fogant szolidaritás, amely kiemel az elkülönülésből, és megóv a szétszakítottságtól – indulnak el, engedve a távol-keleti kultúrák bűvöletének, amelyek mindig éppen ezt a szolidaritást nélkülözték. Vagy csodálják azt az Amerikai Egyesült Államot, amelyet éppen a szétszakadozottság jellemez leginkább.  

Ha vállaljuk az igazság szolgálatát, ha kellő fogékonyság van bennünk a problémákkal küszködők iránt, ha van elegendő időnk a bennünket bajaikkal felkeresők számára, ha van érző szívünk, hogy együtt szenvedjünk a szenvedőkkel, akkor az emberek megtalálják helyüket az egyházi közösségekben.
Ti adjatok nekik enni! Az apostolok meghallva Jézus felszólítását, kezükben az öt kenyérkével és a két hallal, gondolhattak-e másra, mint arra, amit ki is mondtak: mi ez ennyinek? Közelebb jutunk az elbeszélés megértéséhez, ha kísérletet teszünk arra, hogy megfogalmazzuk belső élmény-tartalmát. Jézus vette az öt kenyeret és két halat, szemét az égre emelte a mennyei Atyára, áldást mondott, megtörte, és tanítványainak adta. Ebből nyilvánvalóan az eucharisztikus megfogalmazás hallható ki. Máté evangelista, aki a zsidóból lett keresztényeknek írja evangéliumát, ezzel adja meg a kulcsot a történet megértéséhez. Utal a jeruzsálemi egyház gyakorlatára, ahol az eucharisztikus lakomát kenyértörésnek nevezték. Idézzük emlékezetünkbe az Apostolok Cselekedetei leírását a jeruzsálemi hívek életéről: „Állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában és közösségében, a kenyértörésben és az imádságban. A kenyértörést házanként végezték, és örvendezve, tiszta szívvel fogyasztották el eledelüket. Egy szív, egy lélek voltak, és az egész nép szeretetében éltek.” (Ap.Csel. 2.) 

A megtört és megosztott kenyér Jézus sajátos „módszere” az emberek megközelítésére. Egyrészt Ő senkit sem zár ki asztalközösségéből, másrészt a megosztott kenyérben Jézushoz közelítünk, és sürgető felhívást kapunk arra, hogy életünket megosszuk másokkal, hogy élhető életük legyen. Amikor másoknak megnyílunk, az életünket is megosztjuk, s ez szó szerint éltető. Nem vehetjük hallatlanba ezen evangéliumi történet szavait, amely történet közösségi életünk sajátos modellje. Ez az üzenet az egyház általunk képviselt szociális tanításában és egyenkénti áldozatvállalásainkban lesz napjaink valósága.   Az embereknek biztosítani kell a mindennapi kenyeret, a munkalehetőséget és az igazságos bért. Emberi és igazságos társadalmat kell felépíteni, amely csak demokratikus rendszerben és olyan emberekkel lehetséges, akik – tudatában isteni hivatásuknak – erkölcsi felelősséggel munkálkodnak a közjó előmozdításán, az igazságosabb és testvériesebb társadalom kialakításán, ahol nem egyéni érdekek diktálnak a közügyek intézésében. El kell fogadnunk, hogy a bűnös rendszerek folytonos szapulásán túl, mindenekelőtt nekünk magunknak kell megszabadulnunk az önzéstől, a bűnös hatalomvágytól, mert csak így szüntethetők meg a bűn gonosz struktúrái.  Jézus nem „terülj-terülj asztalkám”-at játszott, hanem meggyógyította az emberszíveket, hogy az odaadásra készek legyenek. Ha engedjük, hogy meggyógyítsa szívünket, minket is szolgálatába vehet. A meggyógyult ember önmagát adja, amikor megtöri kenyerét, megosztja javait. Adósai vagyunk Istennek, és önmagunkkal tartozunk egymásnak az üdvösség szolgálatában. Az emberek az üdvösséget keresik, ami több, mint földi szerencse, de a földön kezdődik. Nevezzük így: emberi jól-lét, jó közérzet.

Szent Benedek napja (Tihany, 2008. július 11.)

július 11th, 2008

Ünnepelni jöttünk Tihanyba, Szent Benedek napján. Életének ideje (480-543) egybeesik Itália germán megszállásával és az ősi római értékrend meglazulásával. Az előkelő, ízig-vérig keresztény család sarja jó nevelésben részesült. Magasabb tanulmányait a régi birodalom ősi fővárosában, az idegen hatalom uralmától szenvedő Rómában kezdte. Jó lelke mély megdöbbenéssel szemlélte ezt a római világot.  

Még él a régi Róma fénye és pompája, de már ott vannak az apostolok és vértanúk sírjai is. Hatalmas bazilikák épültek Szent Péter és Szent Pál sírja fölött, és a legősibb keresztény bazilika is állt az Esquilinuson, az Istenanya tiszteletére. De a kereszténység győzelmének ezek a bizonyítékai sem tudták eltakarni előle a romlás jeleit. A császári székhely már átkerült Konstantinápolyba, Róma vidéki várossá süllyedt, és germán barbárok állandó fenyegetettségében élt. Erkölcsileg és kulturálisan is lehanyatlott. Az általános élvezethajhászás és a diáktársak üres mulatozása nem tetszett Benedeknek. Keresi, és nem találja az emberek mindennapjait meghatározó ősi erényeket. Ezekből csak egy aprócska csokrot kötök: libertas, fides, justitia, clementia, concordia, constantia, magnitudo-animi, pietas. (szabadság, hit, bizalom, igazság, béketűrés, emberiesség, türelem, egyetértés – a szívek együtt dobbanása -, állhatatosság, nagylelkűség, kegyesség.) Benedek lelke elfordult Rómától. „Menekülnünk kell Rómából, ha nem akarunk Krisztus országáról lemondani.” – tanácsolja nem sokkal korábban Nolai Szent Paulinus.Benedekben érlelődött az elhatározás: el innen! Sokat töprengett, még többet imádkozott, de be kellett látnia azt is, hogy nem elegendő a menekülés. Az sem megfelelő a világ kísértései ellenében, hogy sziklához láncoltassa magát, mint tette az egyik remete. Már akkor felismerte, hogy a vasláncnál van erősebb kötelék is: az Úr Jézus iránti szeretet. Meg is született a döntés. A Sabin helyekbe menekült. A Subiaco fölött emelkedő kolostor egyik szerzetese, Romanus remeteöltönyt adott rá, és gondoskodott szerény élelmezéséről. Az alig megközelíthető barlangban három évig tartott a tanulóidő lemondásban, csendben, magányban. Majd Isten kivezette a barlang sötétjéből, hogy életét példaképül állítsa az emberek elé, hogy mint a fény a gyertyatartón, világítson mindazoknak, akik Isten házában vannak. A szívek ismeretében prófétai adománnyal megajándékozottan vezeti, neveli, formálja szerzeteseit, akik „az Úr szolgálatának iskolájában testvéri, küldő közösséget alkotnak”, mint „Krisztus urunknak, az igaz királynak harcosai”. Bölcsességét felismerik azok is, akik a kolostor falain kívül élnek. Elsősorban a hozzá lelki tanácsért forduló egyszerű pásztorok viszik szanaszét hírét.  A Benedek név jelentése: áldott. Szent Benedek valóban kegyelemmel áldott volt, Isten embere. Benedek mély forrásból merített. Jelentősége túllépi szerzetesközösségének határait. Szelleme korszakalkotó lett az egész egyházban, és a keresztény kultúra és a mai világkép kialakulásában. Évszázadokon keresztül az általa fogalmazott Regula lelkisége ihlette a nyugati világ művészetét (román stílus, gregorián dallam), és alakította életformáját a földműveléstől a betűvetésen keresztül a görög-római irodalom kincseinek ápolásáig. Ha felütjük a magyar történelem lapjait, meggyőződhetünk arról, hogy milyen befolyással bírt a népek fejlődésére. Pannonhalma, Bakonybél, Tihany és számtalan más apátság már Szent István korában egybeötvözte a magyarságot a kereszténységgel, Szent Benedek szellemében. 

Talán azért kell ma, Szent Benedek napján ünnepelnünk, hogy példája meghatározó legyen a mi életünkben is a mindennél erősebb kötelék: az Úr Jézus iránti szeretet.  Európában élünk. Európa mintha két lelket hordozna magában. Egyrészt él a keresztény tudat Isten keresésével, az igazság keresésével, és a szeretetre való képességével, lelkiismeretének Istenhez való kötődésével. Másrészt él egy olyan törekvés is, amely az anyagiak élvezetében látja az élet egyetlen célját. Ezt a másik lelket az ókor örökségéből vette át a kereszténnyé vált Európa. A kereszténység egy ideig látszólag integrálta, de aztán a reneszánsz és később a felvilágosodás korában erőteljesen tört át ez a másik lélek. A legerősebb kifejeződését a kommunizmusban, ateizmusban, és az újpogányságban találta meg.  

Mindez felveti Európa jövőjének kérdését. Mi Európa jövőképe? Létezik-e jövőkép lelki fogódzók nélkül? Kérdés, elegendő-e az a tudás, amit felhalmoztunk mindennapi életünkben, ahhoz, hogy teljes életet éljünk? Ha őszinték vagyunk magunkhoz, akkor be kell vallanunk, hogy nem! Az emberi életnek az életfeltételek megteremtésén túl van egy lelki dimenziója is, és ez a keresztény hit, ez az élet magasabb értelmébe vetett hit. A kiábrándultságot, boldogtalanságot ennek hiánya okozza. Európa mintha nem találná azt az eszmét, amelyre szellemiségét felépíthetné. Azon vitatkoznak, hogy a keresztény hit hozzátartozik-e Európa szellemiségéhez. Nyilvánvalóan hozzátartozik, és az, hogy erre nem merünk határozottan reagálni, az a gyengeségünket jelzi. Voltak ugyan bölcs megfontolásból visszafogott kezdeményezések, hogy az uniós alkotmányban legalább annyi szerepeljen, hogy Európa kultúrájának kialakulásában a kereszténységnek meghatározó szerepe volt. Mindhiába. A kormány- és államfőket az aláírások milliói sem hatották meg.  Tényként kell kezelni, hogy a mai világból a keresztény felfogás kiszorult, mert Európa keresztényei visszavonultak. Kivonultak a társadalomból, és behúzódtak a templomba, ahová korábban a kommunisták, szocialisták Kelet-Európa népeinek keresztényeit kényszerítették. Hiba, hiba, hiba! Csak azért mondom háromszor, hogy érzékeltessem, hogy keresztény hivatásunk felhagyásáról van szó.  

Hiszem, hogy az európai ember előbb-utóbb ki fogja mondani: „Hová mennénk, Uram, az örök élet igéi nálad vannak.” És felismeri, hogy Krisztus a népek egyetlen és igazi reménye. Mindebben nekünk, keresztényeknek megújult hittel, elkötelezett szeretettel részt kell vállalnunk. Ehhez adhat bátorítást Szent Benedek mai napon felfénylő alakja, mint Európa védőszentje, hogy Európa békétlenségtől szenvedő, egyenlőtlenségektől szétszaggatott, keresztény kultúráját megtagadó, s keresztény hitét elhagyó népei európai családdá váljanak.  

Benedek Európa békéjének követe. 

Benedek valójában sohasem politizált. Tanulságképpen mégis szeretnék felmutatni egy jelenetet, Benedek találkozását Totilával, a gótok királyával. Totila hallott Benedek tetteiről, s látni szerette volna. Benedek lehetőséget adott erre, és felhasználta az alkalmat, hogy síkra szálljon azokért, akik a hadviseléstől, a pusztításoktól és fosztogatásoktól legjobban szenvedtek. Rendíthetetlen nyíltsággal szólította meg a király lelkiismeretét. „Sok rosszat tettél már. Hagyd végre abba kegyetlenkedéseidet.” Képzeljük magunk elé a jelenetet. Totila, aki meghódította szinte egész Itáliát, s most arra készül, hogy elfoglalja Rómát is, a birodalom egykori fővárosát. Ott áll felfegyverzett kíséretével a védtelen szerzetes előtt, akinek egyetlen fegyvere prófétai szava. Egy védtelen szerzetes dacol a győzelemhez szokott királlyal. S a prófétai szó a seregek fegyvereinél hatalmasabbnak bizonyul.  Íme, ilyen a védtelenek békére irányuló ténykedése tegnap, ma, és holnap is. Boldog, aki a maga módján és lehetőségeinek keretén belül ellenáll a gonosznak. A hatalmasok közül nem mindenki olyan nemes lelkületű, mint a barbár Totila volt, hogy elfogadjon egy ilyen megrovást, és eltűrjön egy ilyen nyílt beszédet. Benedek e fellépése teszi hitelessé kolostori szabályának békére buzdító szavait. Meg van győződve arról, hogy béke csak ott lehetséges, ahol igazság uralkodik. Az igazság azonban nem egyhangú egyenlősdi, és különbség nélküli uniformizálás, hanem tekintettel van az egyesek sajátságára. Mottója: Nem mindenkinek ugyanazt, hanem mindenkinek a magáét. Akinek kevesebbre van szüksége, adjon hálát az Istennek, és ne szomorkodjék, akinek pedig több kell, alázza meg magát nyomorúsága miatt. Ez a benedeki békerecept utópia, mondhatná valaki. Vajon nem használhatna nekünk is az ilyen magatartás, amely minden embert komolyan vesz sajátságaival és másféleségével, hogy jobban boldoguljunk konfliktusainkkal, mind a magánéletben, mind nemzetünk életében, mind nemzetközi síkon?! 

Benedek Európa egységének megteremtője  

Az egység szolgálata kicsiben kezdődik. Aki kis dolgokban egységet tud teremteni, az eredményesen járul hozzá a nagy dolgok egységéhez is. Benedeknek szívügye volt a szerzetesek közösségének kicsiségekben való összhangja. Súlyos felelősséggel terheli meg az apátot. Elvárta, hogy az apát mindenkit egyformán szeressen, és erényeiknek megfelelően mindenkivel egyformán bánjon. Az ő korában még voltak rabszolgák. Így érthető az elvárás: „aki szabadnak született, ne részesüljön semmilyen előnyben azzal szemben, aki mint rabszolga lépett be, mert Krisztusban mind egyek vagyunk, és az egy Úr uralma alatt ugyanazt a terhet viseljük. Istennél ugyanis nincs személyválogatás. Benedek nem tűr el sem faji, sem társadalmi megkülönböztetést. Ennek illusztrálására egy kedves történetet jegyzett fel életrajzírója. Egyszer egy gót – a régi rómaiak szemében neveletlen barbár – felvételét kérte a kolostorba, akinek izomereje sokkal fejlettebb volt, mint szellemi képességei. Egy alkalommal oly lendülettel dolgozott, hogy a fejsze feje letört a nyeléről, és a mély vízbe repült. A kétségbeesett ember szólni sem mert, helyette egyik társa jelentette az esetet Benedeknek. Benedek odament hozzá, szótlanul beledugta a vízbe a nyelet, a fejsze felbukkant, és visszailleszkedett a nyélre. E szavakkal adta vissza a szerszámot: folytasd munkádat, és ne szomorkodj. Ebben a legendában emberi melegség és szívből jövő, határokat nem ismerő, minden ellentétet áthidaló odaadás nyilvánul meg. Csak ilyen szellemben jön létre és növekszik az egység.  

Benedek sohasem járt a közép-itáliai tartományokon kívül. Egy nagy rend megalapítása sem fordult meg fejében. Művében mégis olyan erő rejlett, amely a következő századok folyamán a Nyugat, és egész Európa alakulására nézve alapvető jelentőségű volt. Regulája kolostorok egyedüli szabályává vált. Ott feküdt a püspöki zsinatok asztalán az egyházi törvénykönyv és a Szentírás mellett, hogy kézközel legyen. Királyok, császárok vették figyelembe birodalmi politikájuk kialakításánál, és szolgált segítőnek az államok belső egységének megőrzése, és megerősítése érdekében. Így épült be a bencés szellem a fejlődő Európa alapjaiba. Látszólagos ellentmondás, hogy Benedek, aki a világ forgatagából rejtett magányba menekült, anélkül, hogy akarta volna, a Nyugat egységét segítette elő.  

Benedek Európa kultúrájának tanítómestere 

Európa nemcsak földrajzi és politikai fogalom, hanem azt a kultúrát is jelenti, ami a kereszténység befolyása alatt az antik görög-római világnak a germán világgal való egybeolvadásából fejlődött ki. Ezt a folyamatot Benedek Regulája és a szerinte élő szerzetesek harmonizálták. A kolostorok írószobái őrizték meg az antik irodalmi örökséget, és hagyományozták az utókorra. A fiatalok a kolostorok iskoláitól kaptak humanisztikus és keresztény nevelést, valamint általános műveltséget. Forradalmi jelentőségű az állásfoglalása az állásfoglalása a fizikai munkával kapcsolatban is. „A szerzetesek meghatározott időben végezzenek testi munkát.” írta elő. Az antik világban a testi munka a rabszolgák feladata volt, szabad emberhez nem méltó. Nekik a szabad művészetek voltak fenntartva. Benedek részére a munka nem öncélú. Tudta, hogy az ember nem azért él, hogy dolgozzék, hanem azért dolgozik, hogy éljen. Fontosnak tartotta azt is, hogy a szerzetes ne vesszen bele a munkába, hogy a túlzott megterhelés el ne nyomja. Minden mértékkel történjen. Benedek és szerzetesei így éltek, ezt tanították, és ezáltal a középkori Európa gazdasági, és társadalmi rendjére nézve döntő jelentőségű munkaerkölcsöt alapoztak meg. Benedek a kereszt, a könyv és az eke által elvitte Európa népeihez a keresztény kultúrát. Csak az oktalan feledi, hogy vannak alapvető értékek, amelyek – túl gazdasági és politikai érdekeken – Európa népeit régóta összefűzik.  Fel kell tenni magunknak a kérdést: nekünk, mint európaiaknak és keresztényeknek van-e még erőnk ahhoz, hogy ne csak a múlt urai, hanem a jövő alakítói is legyünk? Van sok érdeklődés, sok remény, sok jóakarat, de csak kevesen vannak, akik maguk is részt vennének a munkában, a másokhoz intézett felhívásokon túl.Európából szellemi áramlatok indultak ki. Legfontosabb a kereszténység elterjesztése. Európából indult el a világba mind a kereszténység, mind a materialista történelemfelfogás üdvtana. A műszaki civilizáció is Európából indult el győzedelmes útjára. De a nemzeti-szocializmus és a kommunizmus is, és a hitetlenség is Európából terjedt át a világra. Ez az Európa ma sem vonhatja ki magát a szellemi felelősség alól.Európából ma is kiindulhatnának újabb szellemi áramlatok. Ennek előfeltétele a keresztény szellemiség felszítása.

« Előző - Következő »