január 18th, 2007
A befogadás és az adakozás stációi
Gorbacsov: ,,… a magyarok jó emberek!”
Kozma Imre apostoli protonotárius, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat elnöke, az Irgalmas Rend magyarországi vezetője, 1989. augusztus 14-e és november 14-e között végrehajtotta a maga egyházi s politikai rendszerváltását, amikor a zugligeti Szent Család templom plébánosaként menedéket nyújtott több tízezer keletnémetnek. A kis paplakban egymásnak adták a kilincset a magas rangú külföldi diplomaták, miniszterek, maga Kohl, nyugatnémet kancellár is eljött Zugligetbe. Aztán egyre megszokottabbá vált, hogy a papi hivatás negyven év után újra igazi értelmet nyert, gyakorolhatta nemcsak a lelki malasztot, hanem gyakorlati segítséget nyújthatott a rászorulóknak, a szenvedőknek. Kozma atya nevéhez fűződik a többi között a romániai forradalom alatt nélkülöző erdélyieknek érkező gyors segítség, az ostrom alatt álló Vukovár ezreinek kimenekítése és a hazai szegények, a hajléktalanok százezreinek aktív támogatása.
Stefka István
-A XII. kerületi Szarvas Gábor úton, a zugligeti Szent Család plébánia kertje 1989 késő nyarán és kora őszén megtelt sátorokkal, hatalmas kondérokban rotyogott a gulyás, a pörkölt és mindenütt német nyelvű beszéd hallatszott, még a közeli közértekben is. Megtört a jég. Tizenhat évvel ezelőtt keletnémetek ezrei kaptak menedéket a katolikus egyház, Kozma atya hajlékában. Hogyan kezdődött?
-Pontosan negyvennyolcezer hatszáz ember fordult meg a négy táborban három hónap alatt- zugligeti templomkert, két hárs-hegyi camping, csillebérci úttörőtábor-, mert nemcsak ez az egy tábor volt.
-Ez az idő a pártállam utolsó -, a rendszerváltás első napjait jelentették. Miért pont Kozma atya volt a befogadó?
-A sajátos történelmi helyzetből fakadóan. Akkor még egyetlen civil szervezet sem létezett Magyarországon, csak a miénk, a nemrég alakult (1989.február 10.) Magyar Máltai Szeretetszolgálat. Illetve egy karitatív szervezet működött, a Vöröskereszt, amely az államgépezethez tartozott. Akcióképtelen volt, mert nekik megtiltották, hogy a keletnémet menekülteken segítsen. A nyugatnémetek ismerték már a mi munkálkodásunkat. Titokban megkerestek engem. Innentől kezdve misztikus a történet. Augusztus 13-án vasárnap este, a mise után bementem a sekrestyébe és ott állt egy idegen férfi. Kiderült, hogy a nyugatnémet konzul volt. Vele párhuzamosan, Csilla von Boeselager bárónő, a nyugatnémet Máltai Szeretetszolgálat elnöke pedig éppen akkor érkezett repülővel Ferihegyre, akivel közösen alapítottuk a magyar szervezetet.
-Mielőtt folytatná, a szeretetszolgálatnak már volt előzménye?
-Igen, mert mi már 1987-től féllegálisan dolgoztunk Magyarországon. Gyógyszereket, zömmel vadonatúj ruhaadományokat hoztunk be nemcsak a rászorultaknak, hanem orvosi eszközöket az intézményeknek is. Például a János Kórházba nagy értékű orvosi, gyógyító műszert hoztunk be. Mivel ismerték a tevékenységünket, azért kerestek meg bennünket, mert már nem tudták uralni a helyzetet, a keletnémet ,,turisták” megszállták a nyugatnémet konzulátust, nagykövetséget. Kétszázezer NDK-s turista tartózkodott Magyarországon azon a nyáron és ezek a keletnémetek úgy jöttek ide, hogy nem fognak visszamenni. Ellepték a Balatont, ellepték Budapestet és csak ötvenezren mentek haza, száz ötvenezren hezitáltak, maradtak.
-Folytassuk onnan, hogy megkeresték önt a nyugatnémetek.
-Tehát a konzul eljött hozzám, Csilla von Boeselagert meg a repülőtéren várta a nyugatnémet követség első titkára s feltette a kérdést neki, hogy tudnának – e segíteni ebben a helyzetben. Ugyanezzel keresett meg engem a konzul, mi egymásról nem tudtunk semmit. A csoda az volt, hogy gondolkodás nélkül mind ketten igent mondtunk, s azt válaszoltuk, tudunk segíteni. Tehát a két igen találkozott és a következő nap este, augusztus 14-én az első tábor állt s egy héten belül már állt a két hárs-hegyi tábor is.
-A plébánia kertje nem nagy területtel rendelkezik.
-Mégis 1200 ember tudott elférni benne.
-Honnan szereztek sátrakat, kemping ágyakat, pokrócokat és így tovább?
-Ebben segítettek a nyugatnémet máltaiak. Abban a pillanatban, amikor az igen-t kimondtuk, már másnap délelőtt Münchenből, Berlinből, Dortmundból és még számos helyről érkeztek a WC-konténerek, fürdő – kontérek, katonai sátrak , egyszóval elindult az élet.
-Az emberek ellátását hogyan szervezték meg?
-Ez volt a magyar csoda. A kifőzdéket, az éttermeket, a munkásszállásokat, a szállodákat felhívtam telefonon és elmondtam miről van szó. Ettől kezdve tömegével hozták naponta háromszor a hideg és meleg ételeket, de senki sem kérdezte meg, hogy mikor és hogyan fogunk fizetni. Itt lehetett rálelni a magyar ember csodálatos lelkére, önzetlenségére. Nem beszélve arról, hogy augusztus 15-én a templomban kihirdettem, milyen helyzet alakult ki és erre a hívő magyar családok százötvennyolc német családot vittek el, fogadtak otthonaikba. A plébániával szemben lévő utcában lakók mind felajánlották fürdőszobáikat, a mosási lehetőséget, de ez is pár nap múlva megoldódott.
-A rendszerváltás korai szakászának egyfajta próbatétele volt ez?
-Lehet ezt is mondani. Mindenesetre ezért nagyon hálás volt a Németh Miklós által vezetett kormányzat, majd később az első demokratikusan megválasztott kormány is. Ezt sem szabad soha elfelejteni.
-Nem kapott feddést, tiltást, akár az Állami Egyházügyi Hivataltól?
-Senki nem keresett. A politikusok nem szóltak bele a munkámba és később csak pozitívan említették meg a tevékenységemet minden fórumon.
-Azért még nem volt minden lejátszva. Az egyházi főméltóságok nem tartottak a következményektől?
-A zugligeti plébániatemplom sajátos gyújtópontja volt az új egyházi tevékenységnek. Mi már azelőtt éveken keresztül látványos szociális tevékenységet végeztünk, amit a kerületi tanács is elismert.
-Emlékszem különleges hangulata volt a plébániának, mivel Kozma atya egy nagyon szoros családi, hegyvidéki, vallásos közösséget alakított ki. Ide szívesen jöttek a fiatalok, mert vallásos, bibliai témákban irodalmi színpadot, énekkart, gitárzenekart alakíthattak.
-Nem szabad elfelejteni, hogy 1977-ben büntetésből kerültem ide. Ugyanis az előző helyemen elkezdtem egy sajátos lelkipásztori modellnek a kialakítását, házaspárokkal foglalkoztam és ezt már nem nézte jó szemmel az akkori biztonsági szolgálat, az ÁEH. Nem nézték jó szemmel, ahogyan a fiatalokat neveltem, mert akkora volt az érdeklődés, hogy esetenként ezerötszáz fiatal hallgatta a prédikációimat a pesti ferences templomban. Egyébként Budapesten elsőként úgy lettem plébános, hogy nem voltam békepap. Addig az állam és az egyház kapcsolata, valamint a békepapi mozgalom jegyében a fővárosban plébános csak békepap lehetett. S akkor én elhatároztam, hogy itt megpróbálok egy olyan közösséget létrehozni, amit én elgondoltam a mindennapokban élő egyházról. Amely azt hirdeti: nincs kereszténység felebaráti szeretet, azaz konkrét, karitatív cselekedetek nélkül. Lékai János bíboros úr csendben elismerte a munkámat, se nem kritizálta, se nem dícsérte.
-Ugye a nyolcvanas években erősödtek az ellenzéki mozgalmak, szerveződött a Demokratikus Ellenzék és a Lakitelek köré csoportosuló népi, nemzeti gondolkodású értelmiség, amiből aztán létrejött a Magyar Demokrata Fórum. Kozma atya szembenállása a rendszerrel, ellenzékisége találkozott -e ezekkel a polgári mozgalmakkal?
-Nem. Eleinte nem, igaz sokan jártak közülük hozzám a templomba. Később kerültem velük kapcsolatba.
-Visszatérve a keletnémet menekültek befogadásához. Az egyházi szolgálatot e mellett hogyan tudta ellátni?
-Ilyenkor megsokszorozódik az ember ereje. Lángon égtünk, magam is lobogtam. Rengeteg emberrel kellett kapcsolatot tartanom akkor úgy tartották, hogy a zugligeti plébánia az európai diplomaták találkozóhelye lett. Itt Európa szinte minden vezető politikusa megfordult. Például eljött Kohl kancellár, Genscher külügyminiszter, francia, osztrák és más politikusok. A templom kicsi konyhájában állva kanalazták a levest és dicsérték a mi háziasszonyunkat, aki nemcsak főzni tudott, de öt nyelven beszélt. Összesen 162 televíziós stáb fordult meg a zugligeti templomban, még Ausztráliából, Argentínából, Braziliából és Japánból is jöttek újságírók.
-Kozma Imre nem gondolt arra, hogy a karitatív szolgálat előbb-utóbb politikai színezetet kap?
-Mindez egy hét múlva politikai döntést követelt tőlem. Miután folyamatosan jöttek az újabb és újabb menekültek, megjelent nálam a nyugatnémet nagykövet és azt kérte tőlem, hogy a nyugatnémet nagykövetség képviselete a plébániára költözhessen. Ez már óriási dilemma volt, de erre is igent mondtam. S ettől kezdve három hónapon keresztül a nyugatnémet nagykövetség a templom folyosóján, szobáiban dolgozott. Csaknem százezer emberről vettek fel adatokat s kaptak okmányokat. A templom kerítése lett a demarkációs vonal, nyugatnémet titkosrendőrök őrizték a területet.
-Akkor ez mégsem volt veszélytelen. Nem félt, hogy az NDK titkos rendőrei, a Stasi meglátogatja önt?
-A Stasi is itt volt, nekik is voltak beépített embereik. Megkeresett a keletnémet konzul is. Először azt kérdezte, hogy maga jobban szereti a nyugatnémeteket, mint a keletnémeteket? Kitértem a válasz elől. Majd azzal a kéréssel fordult hozzám, hogy szeretne találkozni a keletnémet állampolgárokkal és ezt biztosítsam neki. A probléma az volt, hogy a nyugatnémet nagykövetségnek ez nem tetszett, és a keletnémetek meg féltek, nem akartak találkozni velük.
-Végül is megengedte?
-Meg. Óriási volt a feszültség, mert abban a tíz négyzetméteres szobában mondtam az igent, ahol a nyugatnémetek is voltak. Le akarták tiltani, de erre azt válaszoltam, hogy én vagyok itthon, a döntés joga az enyém. Erre mondták jóval később a nyugatnémetek: mi eddig azt hittük, hogy mi németek vagyunk a jó szervezők, most rá kellett döbbennünk arra, hogy a magyarok nemcsak jobb szervezők, de rugalmasabbak is nálunk. A táborlakókat is le kellett csendesíteni, mert félő volt, hogy meglincselik a keletnémet konzult. Sikerült lecsillapítani őket. Ami jellemző volt az akkor keletnémet rendszerre, hogy az én korrektségem ellenére nemzetközi bíróság elé vittek egy listát. Százegy ember szerepelt ezen a listán, elsősorban azok, akik a legaktívabban segítették a munkánkat és akik a legtöbb keletnémetet befogadták. Volt olyan zugligeti család, akiknél hetvennyolcan laktak. A listavezető én voltam, én voltam a főbűnös. Bíróság elé akartak állítani bennünket. A történelem aztán elmosta őket.
-Komoly politikai döntés volt, amit tett. Tanácsot kért valakitől?
-Csak Kohl kancellártól. Felhívtam telefonon és elmondtam, hogy milyen döntés előtt állok. Kohl a következőt mondta: pater Kozma! Gorbacsov elnök úr a következőt jegyezte meg nekem: ,,… a magyarok jó emberek!” Legyen elég magának ez a válasz. Ennyi nekem elég is volt.
-Kozma atya karitatív tevékenysége nem maradt abba a keletnémetek befogadása után sem. A romániai forradalom 1989 decemberében újabb feladatot adott Kozma Imrének. Temesvárra, Erdélybe kellett a gyors segítség.
-Itt is előzőleg éveken keresztül dolgoztunk a Partiumban. Több száz fiatal küldtünk minden hétvégén hátizsákkal tömött gyógyszerrel, élelmiszerrel Erdélybe. Ezt mi szerveztük, kialakult egy hálózatunk és a hozott hírekből vártuk a robbanást Romániában. Amikor kitört a forradalom, akkor innen Zugligetből harminckét segélyrakomány teherautó indult el december 22-én Temesvárra. A tevékenységünket arra a rendszerre fűztük fel, ami már ott kialakult az egyetemisták révén. Végül is egy milliárd forintot értékű segélyt küldtünk Romániába.
-A délszláv háború idején is megjelentek a Magyar Máltai Szeretetszolgálat teherautói az akkori Jugoszláviában.
-Mindkét oldalon, a szerbeknél és a horvátoknál is ott voltunk. A fronton, a hadszíntéren egyedül csak a máltai mentőautók tevékenykedtek. Egy mentőautónkat szétlőttek. Sebesültek százait hoztuk az ország déli részén fekvő kórházakba, különösen a pécsi klinikákra kerültek sebesültek, sokan köszönhetik életüket a pécsi orvosoknak.
-Kozma atya nevét mégis Vukovár kapcsán jegyezték meg a világon.
-Amerikából kaptam egy üzenetet, hogy a vukovári templom pincéjében hét ferences szerzetes tartózkodik, ki kellene menteni őket. Azt válaszoltam, hogy megpróbálok segíteni, de csupán a hét papért nem megyek el. Vagy mindenkiért teszek valamit, vagy maradok. Elindultunk a máltai felségjelzésű kocsikkal. Vukovár körbe volt véve. Megérkeztünk a szerb frontra, öt kilométerre a várostól. Megállítottak a katonák. Kérdezték, hová, hová? Kértem őket, hogy a generálisukhoz vezessenek el. Elvittek, egész éjszaka utaztunk. A csoda már azzal kezdődött, hogy én előttem a generális senkit sem fogadott. Raseta szerb tábornok csak annyit mondott nekem, hogy öt percem van, adjam elő mit akarok. Az öt percből ötvenöt perc lett. Megkérdeztem tőle, hogy tudja-e ki vagyok. Azt válaszolta, valamiféle pap. Erre azt feleltem neki: nekem van egy szövetségesem, akit soha senki nem győzött le. Ki az? -kérdezte. Úgy hívják, Jézus Krisztus- válaszoltam. Erre megjelent egy könnycsepp a szemében. Ekkor már tudtam Jézus Krisztus megint győzött, s azt kértem tőle, hogy engedje el a Vukovárban rekedt összes embert. Elengedte a négyezer ötszáz embert, akiket buszokkal hoztunk el az ostromlott városból. Megmenekült a hét ferences rendi szerzetes is. Utána porig lőtték a templommal együtt Vukovárt.
-Persze közismert a magyarországi tevékenysége is. A hajléktalanok, a szegények támogatása.
-Munkánk kilencven százaléka Magyarországra korlátozódik, százhetvenhárom féle tevékenységet végzünk nagyon sok önkéntessel. Az országban kilencvenkét intézményünk van. Kell is. Már négy évvel ezelőtt is hangoztattam, hogy három millió nyomorban élő ember van Magyarországon és három millió szegény. Ez ellen sokan tiltakoztak, de nemrég olvastam egy statisztikát, hogy az országban jelenleg négy millió szegény él. Lassan kezdik felismerni a valóságot. Van mit tennünk. Túl nagy áldozatot hozott a nemzet a rendszerváltozásért, túl sok ember szegényedett el, csúszott le és túl nagy a távolság a szegények és a jólétben élők között. Ezen változtatni kell.
-Ha a Máltai Szeretetszolgálat épületegyüttese előtt megállunk, akkor a Szarvas Gábor útról láthatjuk, olvashatjuk a házra vésett felírást: Befogadás háza.
-A befogadás szó fontos igazságot fejez ki. Az ember elsősorban közösségi és aztán egyén. Ma olyan világban élünk sajnos, amely túlságosan csak az egyénről szól, az egyén jogait, lehetőségeit hangsúlyozza, miközben az ember elsősorban és mindenekelőtt közösségi: összetartozunk, egyformák vagyunk, egymásra vagyunk utalva. Ez a megnyilatkozás annak az Európának a szellemisége, amit mi demokratikus Európának mondunk. Ez a mai magyarságnak is szól, mert vagy egy közösséghez tartozunk, vagy elszigetelődünk és elfogyunk. Sorsközösségben kell élnünk. Szép példája ennek, ahogyan a magyarok segítettek az erdélyi árvízkárosultakon. Mi is ott voltunk.
-Megbecsülik?
-Úgy gondolom, engem az Isten szeret és nekem ez a legtöbb.
